|
Mäder atya kis műve kb. 1930 körül íródott.
Létezik az ördög?
Az igehirdetés-teológiának csak egy témája van: Isten, Isten szava, Isten törvénye és Isten kegyelme. De létezik egy közvetlen igehirdetés-teológia is: Isten igenlése ellenségének a visszautasítása által. Nem csak Istenben kell hinni, hanem – bár más értelemben – az ördögben is. És ezért kell az ördögről prédikálni. Minél ördögellenesebb a prédikáció, annál istenibb a hatása. Minél élesebben lesz a sátáni „Nem” kidolgozva, annál világosabban jelenik meg a keresztény „Igen”.
Elsőnek azt a tényt kell megállapítani, hogy a teremtésben van egy óriási hatalommal és gonoszsággal bíró személyiség, akit ördögnek hívunk. És ezt a tényt nem csak a hazudozók és a kétkedők, de a jámborok és a feledékenyek előtt is hirdetni kell. Ez utóbbiak ugyan nem tagadják direkt az ördög létét, de csak a nem egészen komolyan veendő Mefisztót látják benne, egy félig komikus, félig gonosz figurát. Körülbelül olyat, mint amilyen a középkori udvari bolond volt. Semmi esetre sem egy hatalmas realitással rendelkező személyiséget, akivel minden időben számolni kell.
Mivel a gonosz léte a világban szinte kiált a magyarázatért, a történelemben két megoldást találtak e problémára: a manicheus és a keresztény választ. A keletről Európába beáramlott manicheizmus egy jó és egy gonosz istent feltételez. A gonosz istene mintegy egy magából létező ellenisten. Egy szükséges és ezért örök és szuverén isten.
A keresztény filozófia ezt a tézist abszurdként visszautasítja. Tényleg képtelenség egy Istenséget, egy Lényt a lét és létezés abszolút tökélyével, egy minden rajta kívül álló okát és forrását – mert ez Isten – és egyúttal egy ettől független ellentétes másikat feltételezni. Vagy létezik Isten, és akkor ő az egy és egyetlen, vagy nem ő az egyetlen, akitől minden más származik, és akkor nincs Isten. Ezért az embernek vagy kereszténynek, vagy ateistának kell lennie. Istenhívőnek vagy hitetlennek.
A katolikus tézis ezt mondja: A Sátán az Istentől teremtett vezér-szellem, aki később saját szabad akaratából Isten ellen lázadt és a világban a gonosz princípiumává tette magát. A Sátánt Isten nem sátánként teremtette, hanem ő maga tette magát Sátánná.
Az ördögben való hit minden népnél megtalálható, a neve változik, de a dologról magáról mindig és mindenhol megegyeztek a vélemények. Az ördög létezik, és nem, mint a sötétség birodalmának pusztán szimbolikus megtestesítője, hanem mint egy isten- és emberellenes személyiség kimagasló intelligenciával és hatalommal.
Az ördög bibliai alak. Aki a Szentírás sugalmazott és csalatkozhatatlan voltában hisz, annak az isteni kinyilatkoztatás okán a Sátán létezésében is hinnie kell. A logika megköveteli, hogy vagy mindkettőt elveti valaki, vagy mindkettőben hisz. A Biblia a Sátánt olyan szavakkal nevezi meg, melyekből legbelsőbb lénye nyilatkozik meg: ő a „gonosz” (1 Jn 3,12), az „ellenség” (Mt 13,25), a „hazug és a hazugság atyja” (Jn 8,44), az „ember-gyilkos” (Jn 8,44), a „régi kígyó” és a „nagy sárkány” (Jel 12,9), az „erőszak fejedelme” (Ef 2,2), e „világ istene” (2 Kor 4,4).
A gonoszságnak ezt a szintézisét egyszerre kell magunkra hatni engedni, hogy belássuk, hogy az ördög valami egészen más, mint egy ártalmatlan vagy akár groteszkül komikus figura. Ő a világban létező minden hamis és rossz és közönséges összefoglalása. Az emberi nem nagy szerencsétlensége. Minden szellemi és erkölcsi kísértés, minden üldözés, minden forradalom és háború, minden katasztrófa ősforrása.
A katolikus középkor, amikor még egészen krisztus-centrikusan gondolkodott és élt kultúrájának utolsó kisugárzásában is, meg volt győződve róla, hogy valódi kereszténység elképzelhetetlen az ördögben való meggyőződéses hit nélkül és az ördög elleni tudatos harc nélkül.
Az igazságosság és az őszinteség megköveteli, hogy az ördögnek csak azt rójuk fel, ami az ördögé és az embernek, ami az emberé. Ahol a gonosz fellép, e kettő, ördög és ember, kéz a kézben járnak együtt.
Az Egyház imái mindig kifejezetten démonellenesek voltak. Korunkban jobban, mint bármikor, az ördög, mint minden veszélyek legnagyobbika ellen imádkozva harcolnunk és harcolva imádkoznunk kell. Talán soha nem volt annyira fontos, mint a mi kifejezetten apokaliptikus korunkban, hogy ne felejtsük el, hogy hárman vannak, akik a történelmet csinálják: Isten, az ember és a Sátán.
A sátánizmus szelleme
Nem elég azt tudni, hogy a Sátán létezik, de azt is tudni kell, hogy kicsoda ő. A Sátán az iniquitatis misztériuma. Gonoszságának titkát egészen a legmélyéig soha nem fogjuk tudni felfogni. Az emberi bűn és a sátáni bűn között mindig szakadék van. Két alapvetően különböző természet közötti szakadék, a tisztán szellemi és a szellemi-testi. A szó tényleges jelentésében az ember soha nem lesz ördög, mert nem áll azon a magaslaton, amely ahhoz szükséges, hogy ilyen mélységbe zuhanhasson. Csak az angyal válhatott ördöggé.
Miért lett Lucifer Sátánná? Miért lesz a világosság sötétséggé, a szeretet gyűlöletté, a szépség torzképpé, a legmagasabb a legalacsonyabbá, a legjobb a legközönségesebbé? Lucifer olyan akar lenni, mint Isten. Az ateizmus az oknélküli világban való hit. Lucifer nem ateista. Lucifer sokkal okosabb annál, mint hogy az ateizmus badarságába essen. Természetes intelligencia és emellett természetfeletti szemlélés teszi lehetővé, hogy Istent mint az egyet és egyetlent, az örököt és abszolútot kétségtelen bizonyossággal felismerje. Az öröktől levőt nem lehet letagadni. Isten létezik, mert van. Lucifer ezért nem akar Isten helyén Isten lenni. Isten melletti Isten sem akar lenni. Az abszolút istenhasonlóság ugyanolyan badarság lenne a számára, mint az ateizmus istentelensége.
Akkor mit akar Lucifer? Olyan lenni, mint Isten, mégpedig olyan lenni, mint Isten a saját akaratából és a saját képességéből. Isten az angyaloknak a felismerés kimagasló képességét és óriási hatalmat adott. Ez az intelligencia és energia az angyalok természetéhez tartozik. Isten jóságában azonban még tovább ment. A természethez hozzáadta a kegyelmet. Az isteni természetben való részesedést. Az isten-gyermekséget, az olyannak lenni, mint Isten természetfeletti kegyelmét.
Lucifer itt kezd ellenkezni. Nagyképűen harcra kel a kegyelem ellen. Ami ő, az saját magától akar lenni, saját tudásából és akaratából. Természetének erejéből! Nem több és nem kevesebb. Egy önmaga-csinálta szellem a lényének minden rostjával protestál a természetfeletti ellen, amennyiben az nem valami őssaját, hanem valami idegen, valami kapott és nem valami saját maga által megszerzett dolog.
Lucifer az első pelagiánus. Olyan valaki, akinek nincs szüksége a kegyelemre. Saját magától nagy, mint Isten. Egy self made ember, ahogy később a modern kifejezte, visszautasítja a természetfeletti minden adományát. Természetesnek lenni, ami ő, ez jelent számára mindent. A sátánizmus naturalizmus, isteni szuverenitás.
Az első bűn a teremtésben, a szuverén naturalizmus bűne a minden lehetséges bűn legnagyobbika volt. Bűn kísértés nélkül. Bűn az értelem elhomályosulása nélkül. Bűn szenvedély nélkül. Egy hideg akarati cselekedet. És ezért a totalitás bűne, az egész személyiségé. És ezért egy bűn, mely több, mint egy futólagos aktus. Bűn, mely – úgymond – lényegbeli természetté válik. Bűn, mely semmilyen visszautat nem ismer, bűn megbánás nélkül. Bűn, mely abban a pillanatban, amikor elkövetik, mintegy megkövesedik, hogy az maradjon örökre, ami. Tele halhatatlan és megváltozhatatlan elszántsággal. Ezért Sátán nem akar újra Lucifer, a főangyal lenni. Soha többé. Sátán Sátán akar maradni. Az örökkévalóságig. Ez hozzátartozik ördöglétéhez.
Feltéve: 2012. október 4.
Mivel a sátánizmus naturalizmus, ezért egyben anti-kereszténység is. A kegyelem Istenével szembeni dölyfből a kegyelem hozója és hordozója, Jézus Krisztus elleni gyűlölet lesz. A Sátán Krisztus és minden, ami Krisztushoz tartozik, személyes ellensége, halálos ellensége.
A hittudósok véleménye szerint az angyaloknak, csakúgy, mint az ősszülőknek, mielőtt Isten színe látására jutottak, ki kellett állniuk egy próbát. Ez abból állt, hogy Isten látomásban megmutatta nekik Jézust megváltóként, és felszólította őket, hogy ismerjék el és imádják Őt.
Krisztus és Sátán ezért kibékíthetetlen ellentétek. Jézus Krisztus, mint a kegyelem Istene egyúttal a szeretet Istene. Ő maga az ajándékozó, a szánakozó és a megbocsátó Jóság a bukott emberi nemmel szemben. Sátánnak ezért, mint a kegyelem elvi ellenségének, a Krisztus-birodalom ádáz gyűlölőjének kell lennie. A Sátán az élő Krisztus élő Antikrisztusa, Krisztus- és keresztény-üldöző. A voltaképpeni Antikrisztus személyesen mindig maga a Sátán lesz. De mint Krisztus utánzójának, csakúgy mint Krisztusnak, neki is megvannak minden időben a látható helyettesei, képviselői.
A „helyettes” (azaz evilági) Antikrisztus nem csupán egy apokaliptikus figura, hanem minden időben egy létező ember. Szent János és Szent Pál megmondták nekünk, hogy már az ősegyház korában is működött. Az Antikrisztus mindig az az erő, „aki Isten fölé emelkedik, és mind afölé, ami szent. Sőt, Isten templomában foglal helyet, s azt állítja magáról, hogy Isten”. (2 Tesz 2,4) A Krisztus-ellenes naturalizmus annak száz változó megjelenési formájában.
Mindazonáltal olyan kifejezetten, mint ma, még soha eddig nem lépett fel. Soha ennyire nagyképűen, soha ennyire kegyelem-tagadóan, soha ennyire kegyelem-ellenesen. Minden természetfelettinek és a kinyilatkoztatásnak ilyen ádáz ellenségeként – és ezért még soha ennyire sátánian.
A sátánizmus szellemét csak az ellentétével lehet legyőzni, a naturalizmust csak a természetfeletti szellemével. Az anti-kereszténységet csak az egész világszemlélet és az életfelfogás Krisztus-központúságával. A démoni gőgöt csak egy, a kegyelemből eredő vallással.
Isten birodalma ma úgy néz ki, mint egy kis enkláve a Sátán nagy országában! A keresztény világ, nem maga a keresztény vallás, naturalisztikussá vált, nekünk tehát újra természetfelettivé kell tennünk. A keresztény vallás vagy olyan, amilyennek lennie kell, vagy semmilyen. A keresztény vallás a kegyelemből, Krisztusból, a szentmiseáldozatból, a szentségekből, Máriából, az imából él. Ha nem ezekből, akkor nem kereszténység. Minden másfajta ördögűzés, bármilyen jószándékú is, hatástalan. Nekünk minden vonalon vissza kell térnünk a természetfelettihez. Csak ily módon ördögteleníthető el a világ.
Ez a kifejezetten természetfeletti és ezért kifejezetten sátánellenes harc az egyetlen, ami szükséges, e mellett minden más, amivel próbálkoznak, csak jelentéktelenség és csekélység.
A Sátán imperializmusa
XIII. Leó pápa a szabadkőművesség ellen 1884. április 20-án kiadott enciklikájában arra hívta fel a figyelmet, hogy a világ két különböző és egymással szembenálló táborból áll. Az egyik szakadatlanul az igazságért és az erényért harcol, a másik mindenért, ami az igazságnak és az erénynek ellene mond.
Az egyik Isten birodalma itt a földön, nevezetesen Krisztus igazi Egyháza, vagyis az, ami teljes lélekkel Istent és Krisztust szolgálja. A másik a Sátán birodalma, minden, ami a Sátánnak van alárendelve, ami az örök isteni törvénynek ellene mond. Ez a vagy-vagy az egész történelmen végig húzódik, és korunk szellemi harcának is ez a tárgya.
Ezzel el is érkeztünk a sátánizmus céljához. A sátánizmus célja a Sátán imperializmusa. Egy világbirodalom megalapítása, amiben ő egyedül az isten és az úr, és minden más, az angyal-, az ember- és az anyag-világ a lábai előtt hever. Minden szellemiség az ő szelleméből, akarat az ő akaratából.
Minden birodalom az, ami a kormánya. Minden kormány az, ami az intelligenciája. Mivel a démonok puszta szellemek, intelligenciájuk az istenihez hasonló: hosszas gondolkodás és megerőltetés nélkül képesek a felismerésre. Az angyalok bűne ilyen volt, mert ez tartozik a természetükhöz. Az angyal, mondja Aquinói Szent Tamás, nem olyan, mint az ember, őt nem lehet megbüntetni azzal, hogy levágják egyik lábát vagy kezét. Mint egyszerű lények, az ő természetükből semmit nem lehet elvenni. Az angyal természetes intelligenciája ezért megmarad az ördögben is.
Sátán azonban nem csak intelligens, hanem aktiváltan intelligens, intelligens az ideák és a kivitelezés birodalmának területén. Ahogy Szent Tamás feltételezi, Sátán a természetes rendben tévedés nélküli intelligenciával rendelkezik. Az ördög csak a természetfelettiben ostoba. Az anyagi világ és annak törvényei, a természet igazságai fölött az ördög zseniként ítél. Az emberi test és emberi lélek zseniális ismerője, a legzseniálisabb politikus.
Még soha egyetlen emberi kormány sem rendelkezett olyan egyetemes tudással, olyan emberismerettel, és ezért a jövő lehetőségeinek akkora átlátásával, mint a Sátán. Ennek következtében még egyetlen kormány sem volt képes, hogy a világ fölötti egyetemes uralom érdekében ennyire imperialista politikát folytasson.
A kormánynak erősnek kell lennie, hiszen mit ér a tudás a képesség nélkül? És mit ér a képesség a tett nélkül? Sátán, a nagy teoretikus egyúttal nagy végrehajtó is, az ő gondolkodása egyúttal cselekvés is. Sőt még ennél is több, fáradhatatlan aktivizmus.
A szellemnek lénye folytán természetes uralma van az anyagi világ fölött. És ez a hatalom annál nagyobb, minél feljebb áll a ranglétrán. Lucifer az angyalok vezére volt. Sátánná válva semmit nem vesztett el természetes hatalmából. Mivel a szellem uralma alatt tartja az anyagot, az emberi alkotás felett is uralkodik.
Ugyanakkor a Sátánnak nincs közvetlen hatalma az ember belseje, az emberi akarat és lelkiismeret departmentja felett. De messzire ható hatalma van az ember teste fölött: az érzékszervek és az idegrendszeren keresztül. És az ezektől függő fantázia és érzelmi élet felett. És ezzel a Sátánnak közvetve befolyásolási lehetősége van a külsőtől és a testitől függő emberi gondolkodásra és akaratra. Az értelem és az akarat szellemi azonosulására, a sátánizálására. Aki a külső világot kormányozza, az előbb vagy utóbb a belső világot is kontrollálja.
A kormány mindenütt jelenlevő, mindent tudó és mindenható lesz az őt kiszolgáló, tőle függő hivatalnoksereg segítségével. A démonikus világhatalomnak több milliós hadserege van sátánizált segéderőkből, ördögökből és elkárhozottakból és istentelen emberekből, akiket vezérük inspirál és dirigál. Nincs olyan evilági diktatúra, mely egységében az abszolút megbízhatók ilyen elitgárdájával rendelkezne.
A kormány mindenekelőtt az, ami a főnöke. A Sátán kimagasló személyiség hatalmas originalitással.
Minden ország az, ami a kormánya. És minden ország az, ami a népe. Mi egy kormány azok nélkül, akik bíznak benne? Mi egy kormány hódolók, imádók, szimpatizánsok és együttműködők nélkül? Mi egy fej test nélkül? Mi a sátánizmus a megvalósítása nélkül? Ahogy az ördög és az ő kormánya történelmi valóság, úgy az ördög birodalma is az. Krisztus e történelmi kollektív tényállás számára új szót adott: a „világnak” nevezte. Világ nem a teremtés értelmében, hanem világ a naturalizmus értelmében. Világ, mint a természetfeletti, az égi birodalom ellentéte.
A világ, mint a sátánizált naturalizmus birodalma Káinnal jelenik meg. Káin az Isten nélküli világ első képviselője. A politika, mint öncél, lelkiismeret és erkölcs nélkül. A kapzsiság és a nagyravágyás, az irigység és a gyűlölet politikája. Ez a sátáni naturalizmus földi birodalmakat uralt, melyeknek politikai ideáljai sátáni bálványok voltak. Ahogy a Zsoltárok Könyvében áll: „Omnes dii gentium daemonia – A pogányok istenei démonok!’ (Zsolt 96,5)
Ezért mondhatta Sátán az akkori világ minden országára tekintve bizonyos joggal Jézus megkísértésekor: „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok, mert én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom.” (Lk 4,6)
A kereszténységgel és annak látható reprezentánsával, a pápával eltűnik a Sátán imperializmusa Rómából, a világ középpontjából. A naturalista pogányság helyébe a katolikus középkorral egy új világ lép. A keresztény természetfeletti birodalma, a kegyelem atmoszférája. És ebben az atmoszférában lélegeznek és élnek nem csak az emberek, hanem a társadalom, az állam, a művészet, a tudomány, a gazdaság; egy szóval minden, amit kultúrának hívunk. Európa ördögtelenítve lett, mert katolikus lett.
Mindazonáltal a katolikus középkor csak fegyverszünet volt. Mint a fény angyala és a szépség istene éledt fel a régi pogányság a humanizmus zászlaja alatt, először az irodalomban és a művészetben, aztán az erkölcsökben, legvégül a politikában és a gazdasági életben. A modern világ megint pogány és naturalista világ lett. Nem mindig Isten nélküli világ, de hivatalosan Krisztus, a kegyelem Istene nélküli világ.
Ebben rejlik a bolsevista és a nyugati világ közötti különbség. A bolsevista világ nyíltan ateista. A nyugati világ naturalista. Mit érdekli az a Sátánt, hogy hisz-e a Nyugat Istenben vagy sem? Ő is hisz Istenben és mégis ördög! Számára a Krisztushoz való hozzáállás a döntő. Naturalizmus vagy supra-naturalizmus? Egyedül a természet kegyelem nélkül vagy a természet a kegyelemmel? Oroszország meghalhat az ateizmusban, de a nyugati világ a sátáni naturalizmusban hal meg, a kegyelem birodalmától való aposztáziában!
Ezért ebben rejlik a Nyugat fennmaradásának kérdése. Mivel csak két birodalom létezik, nem három vagy több, és mivel e kettő mind az alacsony és a magas világot, az időt és az örökéletet felöleli, minden teremtmény, angyal és ember előtt ott áll a könyörtelen alternatíva, hogy e két birodalom közül melyikbe akar tartozni. És ez az alternatíva nem csak az egyesek, hanem az egész előtt ott áll.
A Nyugat bűne nem csak privát bűn volt, hanem a társadalom bűne, és ezért a Nyugat megmenekülése nem a privátemberek megtéréséből, hanem a népek megtéréséből áll. Nem csak a németek, angolok, franciák, stb., hanem Németország, Anglia, Franciaország stb. megtéréséből a naturalizmusból a természetfelettibe.
Feltéve: 2012. október 9.
A Sátán módszere
A politikában az erős egyéniség a döntő tényező. A személyiség maga az idea, és a személyiség ennek az ideának a képviselője, megvalósítója akar lenni. A kimagasló személyiséghez és a magával ragadó ideához azonban egy zseniális taktikának is kell járulnia ahhoz, hogy e kettőnek sikere legyen. Háborúban ehhez elengedhetetlen a tábornok jó stratégiája. A keresztény szimbolika ezért ábrázolja Sátánt gyakran sakkjátékosként. A sakk a zseniális módszer játéka. Aki a világtörténelem sakkjátszmáját filozofikusan követi, annak be kell vallania, hogy Sátán a módszer nagy mestere, ügyes diplomata, dörzsölt taktikázó.
A játék művészete annak a leplezéséből áll, amit valaki akar, és annak színlelésében, amit nem akar. A cél világos: az emberiség sátánizálása a naturalizálása által. Ez a procedúra három lépésben zajlik le. Az első lépés az Istentől való elszakadás az alkalmankénti bűn által. A második lépés a gonoszságban való radikalizálódás az Istentől való tudatos és krónikus elfordulás által. A harmadik lépés az Isten elleni formális lázadás a nyílt keresztényellenesség által. Az első szakasz tehát a gyengeség, a második a rosszaság, a harmadik a gonoszság. Az eredmény az ördöggé vált ember, a sátánivá vált ember.
Az emberiség történelmében Sátán első ízben a kígyó képében jelenik meg. „De a kígyó ravaszabb vala a föld minden állatainál, melyeket az Úr Isten alkotott vala.” (1 Móz 3,1) Sátán a kígyó alakjában végső céljait a csalfa frázisok mögé dugja el. Mi a frázis? A frázis a fél-igazság és a fél-hazugság keveréke. Az Ördög ősszüleinknek az Istenhez való hasonlóságról beszél („olyanok lesztek, mint Isten”), a szem felnyílásáról, a hallhatatlanságról. Ezek igazságok, de egyúttal tévtanok is, aszerint, hogy ki hogyan értelmezi. [lásd: a II. Vatikáni Zsinat] A frázisnak se nem az igazság, se nem a hazugság a célja, hanem egyedül a hazugság. Az igazság csak eszköz a célhoz, a hazugsághoz, egyszerű taktika, ködösítési manőver. A horog körbefonására és láthatatlanná tételére szolgáló csalétek.
Ez az indirekt módszer a történelem folyamán mindig ragyogóan bevált. Ez minden tévtan és minden forradalom módszere. Amikor a Sátán sötétséget akar elterjeszteni, mindig a fény angyalának köpenyegébe burkolózik. Amikor egy zsarnokságot akar győzelemre juttatni, mindig a szabadság lobogóját bontja ki. Amikor meg akarja mérgezni az emberiséget, olyan gyümölcsöt ad, mely szép a szemnek és édes a nyelvnek. Így jött a pogány humanizmus a világba, így a vallási racionalizmus, így a kommunizmus, így a bolsevizmus és az extrém nacionalizmus. Mindig ugyanaz a történet a csábító almáról, melyben a halál rejtőzik, a hízelgő kígyóról és a naivan hiszékeny emberről, aki nem tud különbséget tenni a csali és a horog között, a kenyér és a méreg, az igazság és a hazugság között.
Sátán a természet mögé rejtőzik, nem bánik mindenkivel egyformán. Kitűnő pszichológusként és pedagógusként az egyes ember képességeihez és hajlamaihoz igazodik. Mindenkit egyénre szabottan támad meg, ereje éppen ebben rejlik. A kísértés Aquinói Szent Tamás szerint elsősorban kipuhatolást jelent. A kísértő igyekezete tehát elsőnek arra irányul, hogy megállapítsa, milyen valaki, mit akar és mit tud. És a támadást ezt követően, ezek ismeretében az adott lehetőségekkel és valószínűségekkel, ellenállásokkal és gyengeségekkel számolva indítja meg.
A bűnbe esett ember természete mögé való rejtőzésnek az Ördög számára az a nagy előnye, hogy a bűnt természetesnek, a gyakorlati élet kikerülhetetlen szükségességének állíthatja be. Olyasminek, aminek meg kell történnie. Másfelől az Evangélium törvényei szerinti életet oktalannak és lehetetlennek, és ezért a gyakorlattal ellenkezőnek és abnormálisnak, életidegennek és elavultnak. Sátán mindig mint a nagy realista jelenik meg, Krisztus pedig mint a valóságtól idegen idealista. [lásd: Martin: Az utolsó pápa, Jézust azért kell megfosztani trónjától, mert „vacak alak”.]
Sátán az ember mögé rejtőzik. Az ember nincs egyedül a világban, társadalmi lényként szorosan beletartozik saját nép- és munkaközösségébe. Szellemileg és erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag csak közösségben létezhet. Ezért nem független. Ez a függőség tud erősíteni, de gyengíteni is. És az ember valóságos csordaállattá, a tömeg akarattalan rabszolgájává is válhat.
A szociális függőségi viszonyok talán még soha nem voltak ennyire erősek, mint a szervezetek és a sajtó, a pártok és a diktatúrák mostani korában [és Mäder atya mindezeket több mint 70 évvel ezelőtt írta!]. Ezt a tényt használja ki a Sátán. Semmi nincs befolyásának jobban kiszolgáltatva, mint a személyiségétől megfosztott ember! Semmi nem könnyíti meg ilyen nagymértékben az emberiség egyre növekvő elsátánosodását, mint a világ- és korszellemnek eme a mérhetetlenségig növelt hatalma.
Ez különösen a szexualitás terén mutatkozik [mindezen megállapítások 70 évvel ezelőttiek – mit mondana ma Mäder atya?!]. Az Ördög az asszony, illetve a férfi mögött bújik meg. A férfinak az asszonyhoz és az asszonynak a férfihoz való rendelése Isten által akart viszony. Csak az ő kölcsönös egymásra-találásuk és egymás-birtoklásuk tudja az emberi nem feladatát hiánytalanul elvégezni. És csak ez a kölcsönös egymástól való függőség tudja a szenvedély hatása által elérni azt a fokot, hogy a férfi a női és keresztény emberi méltóság és az asszony a férfiúi személyiség ellenségévé válik. A Sátán ezen a ponton támad. A Sátán előszeretettel használja fel az asszonyt a férfi és a férfit az asszony sátánivá tételére. És a szexualitás sátánivá tételével az Ördög az emberiség jövőjét uralja.
Sátán metódusával szemben Krisztus módszerét kell bevetni. A naturalizmus módszerét szembeállítani a kereszt módszerével, a Sátán önkényét Isten szavával és törvényével. A pusztában Jézus így szállt szembe a kísértővel. Mivel minden gonoszság lényegében naturalizmus: magam vagyok, én tudom, nekem van, tehát gőg, kapzsiság és élvhajhászás; Sátán Jézust a szenzualizmushoz, a materializmushoz és az intellektualizmushoz akarta csábítani. Ez a három lépcsőfok a sátánizmushoz! Az embernek, aki minden, mert mindent tud, mindene megvan és mindent élvez, nincs szüksége többé Istenre.
Ezért a sátánizmus legyőzése a világban a kereszténység által Jézus példája nyomán szintén csak e három lépcsőfokban mehet végbe. A „minden-én-magam-akarása” legyőzése az alázat szellemével, a „minden-az enyém-akarása” a szegénység szellemével, a „mindent-élvezni-akarok-akarása” bűnbánat szellemével. Ebből áll minden aszkézis, minden tökéletességre való törekvés célja. Csak ezen anti-sátáni, keresztény aszkézis által válik az ember Krisztusban „olyanná, mint Isten”, az Istenből való létté, az Istenből való üdv részesévé. E két módszer, a sátáni és a keresztény között kell mindannyiunknak választania.
Krisztus előttünk járt, imádkozva és böjtölve győzte le a Sátánt. Isten birodalmában más taktika érvényes, mint az evilági harctereken, melyről egy modern stratéga egyszer ezt mondta: két hadsereg közül az fog győzni, melynek katonái többet ettek. Isten birodalmában ez fordítva igaz: itt az fog győzni, aki leginkább képes Krisztussal a világot legyőzni ima és áldozat által. Manapság sokat beszélnek a fiatalság edzéséről a sporttal és a tornával. De senki se hagyja magát becsapni! Isten birodalmában nem a sportos fiatalság lesz az erősebb, hanem a kezét tördelő és az áldozatot vállaló.
A böjtöléshez és az imához az éberségnek kell párosulnia. A sátáni gonoszság rendszerint nem befejezett, tökéletes tényként lép a világba egész istentelenségében, rondaságában és veszélyességében. Eleinte többnyire csak csírájában jelenik meg, mint egy kis mag az arató tekintetét kijátszva. A legtöbb keresztény csukott szemmel áll szembe a pokol tévedéseivel és hazugság-vetésével. Az alvó egyház tanítványai a világgal és az Ördöggel szembeni felfoghatatlan jóindulatban és jámborságban szenvednek.
Még soha nem volt olyan kor, melyben Isten olyan könnyűvé tette volna számunkra a Sátán módszerének felismerését, mint a mai. Még a vakoknak is látniuk kellene. A modern tévtan fája, ahogy Donoso Cortes egyszer mondta, úgy tűnik, hogy elérte gondviselésszerű érettségét. Ma a hatalmassá nőtt, tiltott fa gyümölcseit kézzel lehet tapintani. „Minden tévtan konfliktussá válik, minden tévtanítás forradalommá, minden gőgös tagadás óriás méretű katasztrófává.” Az aratás korában élünk. Az aratók már lendítik kaszájukat. [Mindezt 70 évvel ezelőtt írta az atya.
A bűn atyjáról és gyermekeiről
Feltűnő, hogy milyen fontos szerepet játszik az Ördög a nagyböjti vasárnapok evangéliumaiban. A szenvedés vasárnapjának evangéliuma nem más, mint az Ördög és a bűn érdekfeszítő küzdelmének végkicsengése, melynek végén a zsidóknak nem marad más érvük, mint az utcagyerekeké, nevezetesen kövek dobálása. (Jn 8,46-56) Krisztus minden bűn legmélyebb gyökereit akarja ellenfeleinek feltárni, rámutatni, hogy a bűn fája a pokolig nyúlik le.
A „honnan van a gonoszság” kérdése soha nem vetődik fel olyan erősen, mint éppen a húsvéti időben. Krisztusnak és az Egyháznak joga van ahhoz, hogy megtudja, hol állunk mi. Követelik tőlünk az állampolgársági bizonyítványt. Meg akarják ismerni a mi atyánkat, meg akarják állapítani rokoni kapcsolatainkat, azt akarják tudni, hova tartozunk mi. Hiszen a világban soha senki sincs egyedül, mindenki tagja a két nagy rokonság egyikének, mindenki beletartozik az Isten gyermekeinek vagy az Ördög gyermekeinek a rokonságába. Vagy – vagy, ez Krisztus mondatainak lényege – vagy Isten az atyánk, vagy az Ördög. Nincs harmadik lehetőség! Vagy a mennybe, vagy a pokolba érvényes a bizonyítványunk. Vagy felülről, vagy alulról valók vagyunk. Rendkívül érdemdús böjti- és húsvéti szolgálatot teszünk, ha az evangélium szellemében a gonoszság atyját és gyermekeit megvilágítjuk.
Lássuk először az atyát. Krisztus nyíltan kimondja, hogy hívják őt: „A ti atyátok az ördög.” (Jn 8,44) János ezt a gondolatot a leveleiben, ha lehet, még általánosabban és határozottabban fejti ki: „Aki bűnt követ el, az ördögtől van.” (1 Jn 3,8) Miért nem gondolunk mi erre állandóan? Az Ördögnek megvan az a nagy előnye, hogy ő a nagy ismeretlen, manapság különösen. Krisztus azonban irgalmatlanul lerántja arcáról a maszkot, és megmondja neki, hogy kicsoda. A bűn atyja egy házasságtörő, felesége egy kurtizán, vagyis a világ. Az Ószövetség szívesen ábrázolja az Egyháznak Istenhez való viszonyát egy lelki házasság képével. A hívek atyja Isten, anyjuk az Egyház, a zsinagóga, a szent Sion. Amikor Izrael, a Leghatalmasabb menyasszonya tiltott útra téved, akkor a próféták házasságtörésről beszélnek, aminek következtében a menyasszony elveszti szent nevét, és ettől kezdve a „világnak” hívják. És a vőlegénye a világ fejedelme, a démon, az Ördög!
Az ebből a házasságtörésből született gyermekek törvénytelenek, a kurtizán gyermekei. A zsidók tudják ezt. Ezért reagálnak azonnal idegesen, amikor Krisztus titkos atyjukra tesz célzásokat. „Mi nem vagyunk törvénytelen fiak” (Jn 8,41), válaszolták, pedig azok voltak! A bűnös az Ördög és a világ közötti kapcsolatból születik, ezáltal egy házasságtörő gyermeke, Isten és az emberiség között kötött szent szövetség megszegéséből keletkezik. Ez a Sátán műve, házasságtörésre buzdítani!
Feltéve: 2013. január 14.
A bűn és a bűnös atyja hazug. Krisztus ezt különös nyomatékkal hangsúlyozza: „A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8,44) Isten ellen lázadóként a Sátán elutasítja az örök igazságot. A sötétség veszi körül, az erkölcsi igazságnak egyetlen sugara sem maradt meg benne. Ezért csalás és ámítás minden igyekezetének tárgya és életének célja, létének oka. Csalás, azaz a lelkiismeret elaltatása volt a tiltott fa árnyékában elkövetett első kísértése is. Minden bűnt az értelem elhomályosodása előz meg. Bármilyen gonoszat tesz valaki, hazugságot, tisztátalanságot, szeretetlenséget, valójában mindig ő a megcsalt, akkor is, ha azt hiszi, hogy nagyon okosan cselekedett, mert a bűn a gonosz szolgájává teszi. „Mindenki szolga, aki bűnt követ el”, mondta Urunk. (Jn 8,34)
A bűnös és a bűn atyja zsarnok, habár már az ősszülők napja óta Isten parancsai és az Egyház törvényei alól való felszabadulás elhozójának szerepében tetszeleg. De ez is csak ámítás. Az ember csak akkor szabad, ha önállóan, kényszer nélkül az igaz és a jó mellett dönt; mert csak az igazság képes szabaddá tenni az embert (lásd Jn 8,32). Akármilyen büszkén kiáltják bele a bűnösök a világba: „Ábrahám utódai vagyunk, s nem szolgáltunk soha senkinek” (Jn 8,33), vagy napjainkban: „A szabad kutatás tanítványai vagyunk, szabadgondolkodók vagyunk, mi nem ismerünk el senkit urunknak”, valójában rabszolgák, mert mindenki rabszolga, aki a tévedés és a gonosz szolgálatában áll. Urunk mondta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mindenki szolga, aki bűnt követ el.” (Jn 8,34) Minden indulatos, minden zsugori, minden parázna, minden részeges, minden lusta saját szenvedélye rabja. Ezt ők maguk is bevallják, amikor megtérést követelnek tőlük, és ők így felelnek: Így kell tennünk, nem tehetünk másképp!
Végezetül: a bűn atyja gyilkos. Miként Jézus mondja, kezdetektől fogva embergyilkos (lásd Jn 8,44): Sátán az emberi nem gyűlölője, végső célja az emberek halála, a halálos bűn és az örök halál, a pokol. Csupa gonoszságból összerakott lényében a szeretetnek a szikrája sincs meg. Ez tehát az atya, a Sátán; így mutatja be őt Krisztus, aki a legjobban ismeri őt.
Amilyen az atya, olyanok a gyermekek! Jézus, amikor az ördög fattyairól beszél, nem üres szitokszavakat használ, mint ellenfelei, hanem világosan megmondja: „A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni.” (Jn 8,44) A gonoszok valóban atyjuk lelkéből fakadó lelkek, a sátán gyermekei. Származásuk ismertetőjegyei annyira egyértelműek, hogy a gyakorlott megfigyelők, azok, akik értik a szellemek megkülönböztetésének titkát, kétségtelenül és könnyen felismerhetik őket. [megj.: ma már nem kell gyakorlott megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy Sátán mostani gyermekeit fel lehessen ismerni – ha valaki mégsem képes erre, annak oka nagy valószínűséggel az, hogy már maga is a Sátán gyermeke].
Az atyával való rokonság a rokonszenvekben illetve ellenszenvekben, a jellegzetes hajlamokban illetve idegenkedésben, a beszédekben és a tettekben nyilvánulnak meg. Az ember könnyen felismerhető arról, mit szeret és mit utál, mit beszél és mit tesz. A gonoszokra egyfelől anyjuk, a világ iránti kifejezett szeretetük jellemző: ők a naturalisták, a földimádók, egészen evilágiak, élvezet-, szórakozás- és pénz-emberek. Náluk minden a szem és a hús vágya, az élet kevélysége. Azért élnek, hogy birtokoljanak, egyenek, igyanak, játszanak és élvezzenek. Ők azok, akiket Jézus így jellemez: „Ti innen alulról valók vagytok” (Jn 8,23).
Másfelől a Sátánnal való rokonság a jellegzetes ellenszenvekben és idegenkedésekben mutatkozik meg. Az első ilyen jellegzetességként Szent János a Jézus személye iránti ellenszenvet nevezi meg: „Minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van.” (1 Jn 4,3) Ily módon a modern szellemiség már el is nyerte ítéletét. A modern ember mindent saját tudása alapján és saját erejéből akar elérni, ezért tagadja Jézust, mint a világ üdvét; ezzel a modern szellemiség démonikus, antikrisztusi lesz. A modern szellemiség a közéletet teljes egészében ki akarja vonni a kereszténység gyakorlati befolyása alól. [Ez az a folyamat, ami mára napról-napra csak radikalizálódik, és emberileg nézve visszavonhatatlanul befejeződött.] Nem ismeri el Jézust a világ világosságának, vagyis démonian antikeresztény.
Szent János a démoni rokonság másik jellegzetességét Jézusnak a műve, az Egyház iránti ellenszenvben nevezi meg. „Aki nem ismeri Istent, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság lelkét és a tévedés lelkét.” (1 Jn 4,6) – A démoni szellemiség egyház- és pap-ellenes szellemiség. Önfejűvé, mindig mindent kritizálóvá és megkérdőjelezővé, engedetlenné és lázadóvá tesz. „Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat. – Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók.” (Jn 8,43/47) – A modern szellem nem érti Krisztus beszédét, és ezért az Egyház beszédét sem érti meg, sőt meghallani sem képes azt! És ami a tetteket illeti: A gyümölcsök világosan felfedik a gyökereket!
Mindez kemény beszédnek tűnik, pedig ez az evangéliumi beszéd. Mindezek a gondolatok Jézus és kedvenc tanítványának a gondolatai. Krisztus azért jött, hogy a Sátán műveit ledöntse. Senki nem tud annál nagyobb szeretetet gyakorolni más iránt, mintha az emberi nem gyűlölőjét és megrontóját, a házasságtörőt, a hazugot és a kezdetektől gyilkost megbélyegzi és legyőzi. Mindenki akkora mértékben nevezhető kereszténynek, amennyire ideáiban, szavaiban és tetteiben ellene mond a démoninak ebben a világban. Ebben rejlik a megbánás és jószándék lényege. Tedd, amit keresztelőd napján tettél: mondj ellene az ördögnek és minden cselekedetének, és minden gőgjének, a gonosz atyjának és szajhájának, a világnak és egész rokonságának. [lásd a honlapon „A keresztségben tett fogadalmak megújítása”]
A fronton
XIII. Leó pápa 1888-ban írta meg azt az imát, amiben világosan kimondja: A régi kígyó, a szörnyeteg, aki bukott angyalaival együtt a mélységekbe dobatott, kevélyen újra támadásba lendült. A fény angyalának képét vette magára, és gonosz szellemeinek csapatával ide-oda bolyong, hogy az egész földkerekséget hatalmába kerítse, és Isten és Krisztusának nevét a világból kitörölje. Szennyes áradatként terül szét az emberiség felett. Leó pápa az imájában, amit minden csendes mise után a papnak el kell imádkoznia [1965-ben ezt is eltörölték a Sátánnal együtt; legújabb hír: a jezsuita rend generálisa, Arturo Sosa, Loyolai Szent Ignác utóda – legalábbis a világ szemében –, kijelentette, hogy a sátán nem személy, hanem csak a gonosz szimbóluma, csak egy ‚szimbolikus realitás’], világosan kimondja, hogy a sátán és más gonosz szellemek a lelkek veszedelmére törnek e világon.
Nem arról beszélek, amit a szentek ezekről a dolgokról velünk közöltek, hanem csak azt mondom, amit az Egyház hivatalos megnyilatkozásaiban a gonoszról kijelentett. Nem kétséges: Jaj, a földnek és a tengernek, mert a Sátán közénk jött! [Ha ez az 1930-as években igaz volt, akkor mennyivel igazabb és nyilvánvalóbb ez napjainkban!]
Elég, ha végignézzük a modern irodalmat [még csak nem is a mait, hanem 1930-ból], hogy bizonyítékok tucatjait találjunk e tényre. Proudhon (1809-1865) a liberális sajtószabadság védelmében ezt kiáltotta oda Istennek: Te szerencsétlen, birodalmadnak vége! Az igazi sátán, az te vagy. Ha valaki kiérdemelte a poklot, akkor ki kell végre mondani, hogy az maga az Isten. Isten, az nem más, mint butaság és galádság. Isten, az nem más, mint képmutatás és hazugság. Isten, nem más, mint zsarnokság és nyomorúság, Isten, az a gonosz!
Egy másik Nobel-díjas „költő”, J. Carducci (1835-1907) sátánhoz írt himnuszával vált ismertté és ünnepeltté. Nyíltan hangoztatta: El Istennel! Mi nem akarjuk őt! Az idő nevében, a műveltség nevében, a haladás nevében: mi sátánisták vagyunk! [Carduccival kapcsolatban lásd a honlap következő cikkeit: Sátán harci szövetsége; Ratzinger kedvenc témája]
Egy másik olasz „költő”, Mario Rapisardi (1844-1912) Lucifer címmel írt „verset”, mely fröcsög a legmélyebb Isten-gyűlölettől. – A gondolkodás örök alapkövén, magasan, mint az Alpok, emelkedik Lucifer trónja. Isten, a nagy lárva sem tud ellenállni neki. Lucifer egyre vakmerőbb lesz. – Rapisardi Lucifert a menny meghódítójának állítja be. – Az öreg Isten reszketve áll Sátán előtt, amikor az tüzes karddal utolsó rejtekhelyére is behatol, és ráordít: Most eljött az utolsó órád, büszke Isten! Aztán megöli, az örökkévaló meghal. Ragyogó fényben jön ki Lucifer a mennyből, telve dicsőséggel, és odakiált a földnek: Keljetek fel, az ős-zsarnok legyőzetett! Sátán az isten!
Ehhez hasonló szavakat hallunk már évek óta Oroszországból is.
Ne mondja senki, hogy ezek csupán néhány őrült torzszüleményei, melyekért az emberiség nem felelős. Az istengyalázás 1789-ben polgárjogot kapott a modern világban. A népeknek azóta olyan alkotmányai vannak, melyek lehetővé teszik, hogy Proudhon, Carducci és ezer hozzájuk hasonló a pokol gyűlöletét az ég felé repíthessék. Az a kor, mely ilyen beszédet eltűr, mely ilyen szavakat büntetlenül hagy kimondani, leírni, kinyomtatni, részese az elkövetők bűnének. Proudhon és Carducci gaztette az évszázad és szellemiségének a gaztette! [Mint ahogy Bergoglio gaztettei, a mai Carduccik gaztettei, a mai sátánisták gaztettei a mi korunk, és benne mindannyiunk gaztette!]
A Sátán közénk jött! [Mennyivel igazabb ez napjainkra, mint az 1930-as évekre! Mennyivel igazabb ez napjainkra, amikor az internet segítségével a Sátán a világ legtávolibb és legrejtettebb zugaiba is akadálytalanul benyomulhat!]
Hogy nem mindenki szájából hangzik az istengyűlölet és istengyalázás beszéde, nem változtat a szomorú tényeken. A szellemiség a döntő, és a modern lázadás szellemisége a sátánizmus. XIII. Leó nem álmodott, amikor a mise végén mondandó imát elrendelte, tudta, hogy miért teszi. Jaj, a földnek és a tengernek, mert a Sátán eljött hozzátok! Hogy ezt a modern szellemiséget szabadgondolkodónak, istentelenségnek vagy kommunizmusnak nevezzük-e, nem számít, mert ez maga a sátánizmus, akármilyen nevet is adnak neki. Ő akar isten lenni. Isten a pokolba, Sátán a mennybe, ez ennek a harcnak a célja.
De vessük most pillantásunkat a szellemek arcvonalának másik hadseregére: az angyalokra. Az angyal, miként a Szentírásból tudjuk, katona, küzdő harcos a seregek Istenének seregében, melynek vezetője Szent Mihály arkangyal. Egy katolikusnak ismernie és buzgó szeretettel tisztelnie kell hadseregünk legfőbb parancsnokát, a szent arkangyalt. Ő vezette a szellemek első harcát a teremtés reggelén. A katolikus tanítás szerint ettől a pillanattól kezdve ő a nagy fejedelem, aki népének élén áll, az Ószövetségben Izrael vezértábornagya, az Újszövetségben az Egyház vezértábornagya.
A hagyomány szerint a kereszténységnek a pogányság felett aratott győzelme is az ő műve volt. A régi keresztények annyira meg voltak erről győződve, hogy egyedül Konstantinápolyban 15 templomot építettek Szent Mihály tiszteletére, császárok vették fel a nevét, és képét a birodalmi zászlókon hordták körbe. A középkorban Szent Mihály az egyik legnépszerűbb szent volt a nép körében. A franciaországi Normandiában, a tengerből kinyúló sziklán, ahol a hagyomány szerint az arkangyal megjelent, volt Európa egyik leghíresebb zarándokhelye [lásd a szeptemberi ünnepi rendben: Mont St. Michel: „Az angyalnak egy másik csodajelenését tiszteli Franciaország a VIII. századból «St. Michel» hegyén, egy alig megközelíthető sziklacsúcson, Rouen mellett, a tengerben, ahol egy gyönyörű bencés-apátság és egy nagyon látogatott búcsújáróhely alakult”]. A francia királyok egészen XI. Károlyig bezárólag mind elzarándokoltak ide. Nagy Károly császár e helyen ajánlotta fel hatalmas birodalmát, a német-római birodalmat a szent arkangyalnak.
Ezért áll XIII. Leó imájában ez a kérés: „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket harcainkban; a sátán gonoszsága és incselkedései ellen légy oltalmunk. Parancsoljon neki az Isten, esedezve kérjük; és te, égi seregek Fejedelme, a sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek e világon, Isten erejével taszítsd a kárhozatra.” – Ez annak a győzelemnek az előképe, amit Szent János mesélt el nekünk: „Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő.” (Jel 20,1-3)
Tehát mindkét szövetség és az Egyház folytatólagos tanítása szerint az angyalok seregei harcoló alakulatok a szellemek nagy harcában Szent Mihály vezetése alatt. A harc, mely e világ földi porondján zajlik, nem csak emberek emberek elleni küzdelme, hanem sokkal inkább a szellemeknek szellemekkel folytatott harca, az ég seregeinek és a pokol seregeinek egymás elleni háborúja.
Katolikus nép! Ez a helyzet; a modern erőszakos kultúrharcnak ez a legmélyebb értelme és jelentősége. A sas harca ez a kígyó ellen, az angyal és az ördög, Mihály és Lucifer csatája. Amit mi tenni tudunk, az abból áll, hogy itt vagy ott, a jó angyalok vagy az ördögök soraiban, Mihály vagy Lucifer vezetése alatt harcolunk. Vagy Mihályt követjük, vagy Lucifert; harmadik lehetőség nincs, a semlegesség ebben a háborúban lehetetlen.
A parancsot a küzdelemre Szent Pál osztja ki nekünk az efezusiaknak írott levelében: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” (Ef 6,11-18)
Feltéve: 2019. augusztus 28.
Sátán pokla
A sátáni büntetés titkának meg kell felelnie a sátáni bűn titkának. Mivel Sátán bűne a naturalizmusban rejlik, a mennyország, mint a kegyelem birodalma elleni tiltakozásban, büntetésének is a mennyországgal való abszolút ellentétből kell állnia. Ez viszont nem más, mint a pokol. Az isteni kegyelemmel való ellentét csakis az isteni harag birodalma lehet.
A Szentírás beszámol nekünk a nagy kiközösítésről, Sátánnak és követőinek az angyalok közösségéből való kizárásáról, a fény világából a sötétség és alvilág birodalmába. „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” (Jel 12,7-9)
Az ördögöknek Isten közelségéből a pokolba való száműzetése két részben zajlik le. A pokolraszállás első állomása sokuk számára egyelőre csak a levegő régióiba való zuhanás. Szent Pál beszél egy olyan világról, mely a fejedelem befolyása alatt áll, akinek ebben a légtérben hatalma van. Ef 2,1-2: „Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejdelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik.” – A légtérben való tartózkodásuk azonban csak provizórikus jellegű. A gonosz szellemek itt még rendelkeznek bizonyos mozgási szabadsággal. Magukban hordják már a poklot, de arra még van hatalmuk és lehetőségük, hogy az emberek kísértőjeként és kínzójaként bejárják a földet.
Az ördöggé vált angyalok zuhanásának végső állomása a tulajdonképpeni pokol. Az alvilág valamilyen helye, ahol a Sátán, mint egy központi börtönben, lesz fogva tartva. Júd 1,6: „Az angyalokat is, akik nem becsülték meg méltóságukat, elhagyták lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincsekben, sötétségben tartja.” – Ez a hely az Utolsó Ítélettel válik végleges börtönné Sátán és követői számára. A pokol örökkévalósága a sátánizmus természetéből következik. Az, hogy mi emberbaráti szentimentalizmusunkban megütközünk eme büntetés végtelenségén, onnan ered, hogy újra és újra elfeledkezünk arról, hogy mi valójában a sátánizmus. Sátán pokla azért örökkétartó, mert Sátán ezt így akarja.
Sátán bűne végleges jelleggel bír. Amit ő akar, azt egészen és örökre akarja. Egyszer Isten ellen – örökre Isten ellen marad. Egyszer elvi ellensége a kegyelemnek – örök időkre elvből ellensége a kegyelemnek. A sátánizmus az örökkévaló bűn. A bűnben megrögzötten Sátán képtelen bármilyen érzelmi változásra, olyanra, amit mi megbánásnak nevezünk. Ahol azonban ez a lelki változás hiányzik, ott semmilyen amnesztiáról nem lehet szó. A sátánizmus logikája a pokol büntetésének örökkévalóságát követeli meg.
Mi Sátán pokla? Az abszolút Isten-messzeség, a tökéletes Isten-nélküliség. Sátán pokla az Isten nélküli öröklét. Hogy ezt megérthessük, ahhoz azt kell meggondolnunk, hogy Sátán természete szerint az marad, ami volt. Az ördög Lucifer, és Lucifer egy angyal. Bár bukott angyal, de mégis csak angyal. A bűnbeesés megváltoztatta az angyal kvalitását, de lényét nem. Az intelligens teremtmények lényéhez azonban hozzátartozik, hogy szükségszerűen újra és újra oda akarjanak visszatérni, ahonnan kijöttek, azaz Istenhez.
Bűnbeesése ellenére Sátánban is továbbél ez a kiolthatatlan vágy Istenhez. És ez adja poklának lényegét. Az a hallatlan boldogtalanság, ami abból keletkezik, hogy egy lény természete elpusztíthatatlan vággyal az után vágyik, amitől akarata megrögzött gonoszságában állandóan elfordul. Angyalnak és egyúttal ördögnek lenni, elviselhetetlenül pokoli kín.
Mi Sátán pokla? Egy börtönben való örök megkötözöttség. A cselekvési és mozgási képesség örökre szóló elvesztése. Gondoljuk csak át megint: Lucifer eredetileg az angyalok vezetője volt, azon égi szellemek hierarchiájának a főnöke, akikre Isten az anyagi univerzumról való gondoskodást bízta. Óriási aktivitással rendelkező szellem, aki a pokolba kerül örökre megkötözve, mozgékonyságától megfosztva. Természetéből következően cselekvésre születni, cselekedni akarni, és többé cselekvésre, mozgásra képtelenné válni – ez pokol, ez Sátán pokla.
Sátán arra törekszik, hogy az ő sugallatainak engedelmeskedő sátáni szellemek és sátánizált emberek mérhetetlenül nagy birodalmát megalapítsa [mostani világunk e terv – emberileg nézve – betetőzése; csak remélhetjük, hogy ez már valóban a végső stádiuma a földi pokolnak, és nem lesz még a mostaninál is sokkal rosszabb a jövő; hogy ez nem hiú remény, arra nem a szekularizált világ, hanem a katolicizmus mostani, rosszabbul már nehezen elképzelhető állapota szolgáltat alapot]. Ameddig a világ történelme be nem fejeződik, Sátán ki tudja elégíteni ezen vágyát. De a világítélet napján, mely nap egyúttal a Sátán leleplezésének napja is lesz, minden ördög és elkárhozott számára nyilvánvalóvá válik, hogy Sátán becsapta és megerőszakolta őket, csak saját önző birodalmi politikájához használta fel őket. Ezzel minden köztük levő kapocs megszűnik. A Sátánt eddig hűen követők őrjöngő gyűlölettel átkozzák el Sátánt, aki teljesen egyedül marad. Ő, a látható világ addigi fejedelme, teljesen magára marad, az egész végtelen hosszú öröklétben egyedül marad. Ez a pokol.
És ez a pokol a kínok helye. Krisztus örök tűzről beszél, mely örökké ég. Mt 25,41: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.” Lucifer hallani sem akart egy ajándékba adott mennyországról. Naturalistaként egész boldogságát saját lényében kereste és a maga által létrehozott birodalomban. Abban, ami ő maga volt, és abban, amit ő saját maga birtokolt. És ezért lett egészen szegény; mert a teremtés, amivel visszaélt, már semmit nem nyújt a számára. Semmi mást, mint az őrjítő fájdalmat. A tűz titokzatos kínját. Ez is az igazságosság logikája. A naturalizmus, ellenkezve Istennel, a természetet mennyé akarta tenni, egy Isten nélküli mennyé, és ez a természet most pokollá válik az Istennek szembeszegülők számára. A pokol a naturalizmus cáfolata. Mert az univerzumban nem létezik más mennyország, csak a kegyelem mennyországa.
Mi következik ebből? Akármit is mondanak a pokolról, az igenis az igazságosság helye. Az igazságosság pedig azt kívánja, hogy mindenki azt kapja meg, ami az övé, amit ő akar. Bizonyos értelemben tehát van valami igazság ebben a liberális frázisban: Mindenkinek saját ízlése szerint kell boldognak lennie. Aki a mennyet akarja, azt kapja meg; aki nem akarja a mennyet, az nem fogja a mennyet megkapni. De mivel az örökéletben a menny mellett csak a pokol létezik, aki nem akarta a mennyet, az csak a poklot kaphatja meg, csak oda kerülhet. És akkor mindenki azt kapja, ami a sajátja. A hívő keresztény is és a Sátán is.
A világtörténelem egy misztériumjáték, melynek Isten a szerzője, és amelynek játékosai az angyalok és az emberek. E játék feladványa így hangzik: „Természet kegyelem nélkül, vagy természet kegyelemmel.” Akármennyire is hajlunk afelé, hogy a szerzőt elhamarkodottan és keserűen szemrehányásokkal illessük, az igazságosság azt követeli, hogy a világtörténelem drámájának befejező aktusáig tartózkodjunk minden ítélkezéstől. A világtörténelem utolsó aktusa pedig – miként ezt a Szentírásból pontosan tudjuk – az Utolsó Ítélet, amikor Urunk eljön ítélni eleveneket és holtakat.
[Lásd Judit könyvének 8. fejezetét: „Hallgassatok meg, Betilua lakóinak elöljárói! Nem volt igazatok ma, amikor azt mondtátok a népnek és esküvel is megerősítettétek, hogy a várost átadjátok ellenségeinknek, ha az Úr a megszabott időben nem segít. Kik vagytok, hogy így kísértitek a mai nap az Urat, és az emberek fiai közül fölé helyezitek magatokat? Próbára teszitek az Urat, a Mindenhatót? Így nem ismeritek meg nagyságát soha! Az emberi szív mélységeit sem tudjátok kikutatni, sem eszének járását kibogozni. Hogyan tudnátok akkor ezek alkotóját, az Istent kifürkészni, gondolataiba behatolni és terveit megérteni? Nem testvéreim! Óvakodjatok tőle, hogy az Urat, Istenünket haragra ingereljétek. Mert ha nem akar is minket ez alatt az öt nap alatt megsegíteni, van ereje hozzá, hogy azokban a napokban, amikor neki tetszik, megoltalmazzon, vagy ellenségeink szeme láttára elpusztítson minket. Ne vállaljatok kezességet az Úrnak, a mi Istenünknek szándékaira! Mert az Isten nem olyan, mint az ember, akit meg lehet fenyegetni vagy meg lehet ingatni, mint az ember fiát. Ezért amíg arra várunk, hogy szabadulást ad, hívjuk segítségül. Ha úgy tetszik neki, meghallja szavunk. … Ezért adjunk hálát az Úrnak, Istenünknek, aki próbára tesz minket, éppúgy, mint atyáinkat. Gondoljatok arra, hogyan bánt Ábrahámmal, mint tette próbára Izsákot, mik történtek Jákobbal a szíriai Mezopotámiában, amikor anyai nagybátyjának, Lábánnak juhait őrizte. Mert amint őket megpróbálta, hogy kifürkéssze szívüket, ugyanúgy minket sem büntet, hanem inkább figyelmezteti Isten a próbatétellel azokat, akik hozzá közelednek.” (Jud 8,11-18;25-27)]
Krisztus legyőzi a Sátánt
A sátánizmusról szóló megfigyelések felvetik a végső kérdést: Ki fog győzni? Ez a kérdés azért vetődhet egyáltalán fel, mert ma a világban a Sátán egyeduralma – emberileg tekintve – megkérdőjelezhetetlen. Ennek ellenére, mégis egészen biztosan tudjuk, hogy nincs mitől félnünk, hiszen Sátán hatalma Krisztus hatalmával szemben mindig csak látszólagos hatalom és vágyálom. Egy katolikus számára kétség sem fér ahhoz, hogy Krisztus örökre legyőzte a Sátánt. De hogy Krisztus uralkodó helyzetéről tisztában legyünk, és a sátánizmus jelenlegi előrenyomulásáról, sőt látszólagos győzelméről tiszta képet alkothassunk, még egyszer meg kell fontolnunk, hogy miről is szól a világ történelme.
A világtörténelem tárgya a természetfeletti és a naturalizmus, az istenbirodalom és a világszellem ideája, a kereszténység és az anti-kereszténység közötti hatalmas harc. [lásd ezzel kapcsolatban a honlap – többek között – ezen írását: A természet és a természetfeletti kapcsolatáról] Hogy ez a harc Jézus győzelmével végződik, az teológiailag eleve magától értetődő és a tények alapján utólagosan kétségtelenül biztosított. Ha a Sátánt nem szabad alábecsülni, akkor túlbecsülni sem szabad. Ő természetesen semmiben sem lehet Istennek egyenrangú ellenfele, hanem csak Isten rabszolgája és eszköze. Ő a talicskát toló ember, aki a középkori legenda szerint fogcsikorgatva hordja össze az építőköveket a grandiózus istenbirodalom felépítéséhez.
Mivel az egész teremtésnek istentiszteleti értelme és célja van, mégpedig természetéből adódóan és megváltoztathatatlanul, ebből Sátán sem lehet kivétel. Ő is a Gondviselés világtervéhez tartozik. A maga módján neki is Isten megdicsőítéséhez kell hozzájárulnia. Isten tulajdonságait kell kinyilatkoztatnia, Istennek azon tulajdonságait, melyek soha nem jutnának érvényre, ha nem lenne ördög és nem lenne gonosz: Isten irgalmassága, türelme, elnézése és büntető igazságossága. Sátánnak, akár akarja, akár nem, tolnia kell a taligát a teológia szolgálatában.
Jézus egész élete szenvedésének történetével, és erényeinek és érdemeinek végtelen gazdagságával soha nem képezhetné vallásunk középpontját, ha a Sátán nem tette volna szükségszerűvé a megváltást. Megváltásunkat Isten végtelen jóságának köszönjük, de közvetve a Sátánnak is, mint ahogy mindazoknak is, akik kereszthalálának okozói voltak. [Ezt a sokaktól hangoztatott véleményt ennek a honlapnak a készítője nem osztja, sőt kifejezetten károsnak tartja; ennek megokolása nemsokára felkerül a honlapra.]
Ugyanez érvényes az Egyház történetére is. Sátán nélkül nem lennének mártírok, se hitvalló hősök, se a mindent elviselő türelem és a megbocsátó irgalmasság hősei, akik az üldözések idején váltak hősökké. A szentek ugyan akkor sem hiányoznának, de azok a szent alakok igen, akik csak azon bajok tüzében és azon gyűlölet rohamában értek szentté, amiket a Sátán ármánykodásai okoznak. A katolikus Egyház története a szentek története, mert Krisztus az Egyház feje, és a Szentlélek, a szentté tevő, az Egyház lelke, de azért is – nehogy félreértsenek –, mert létezik a Sátán. … Krisztus az örök győztes, és Sátán csak a taligát tolja ehhez a győzelemhez.
A győzelmi gondolat Jézus egész életén végig húzódik. Krisztus azért testesült meg, hogy Sátán műveit lerombolja. 1 Jn 3,8: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy a sátán művét romba döntse.” Földi életének végén ezért kiált fel Jézus örvendezve: „Bízzatok, mert legyőztem a világot.” (Jn 16,33) A diadalt mindig Isten aratja!
Ebben a drámában három szakaszt különböztethetünk meg: a bevezetést, a tetőpontot és az utolsó felvonást. A bevezetés Jézus megkísértése a pusztában 40 napos böjtölése után, amikor ők ketten, Jézus és Sátán először állnak személyesen és láthatóan egymással szemben, és ahol mindketten feltárják egész programjukat, Sátán a sajátját, Jézus a sajátját. Sátán, miként már láttuk, a naturalizmus programját annak három formájában, a szenzualizmusban, a materializmusban és az intellektualizmusban; élvhajhászás, mohóság és becsvágy. Jézus pedig természetfeletti uralmának programját: a megbánást, az önkéntes szegénységet és az alázatot. A kísértés jelenete Krisztus, azaz a természetfeletti feltétlen győzelmével végződik. Sátán vesztesként hagyja el a küzdőteret, és ezután ügyel arra, nehogy még egyszer szembe találkozzon Jézussal. Ők ketten személyesen már csak az utolsó felvonásban fognak egymással szemben állni.
Sátán, mint a naturalizmus szószólója és Krisztus, mint a természetfeletti szószólója közötti döntő harc tetőpontja Golgotán van. Golgota a kereszt fájával ellenképe a paradicsom almafájának. Mindkét hely szereplői nem egyének, hanem az egész emberi nem képviselői. A paradicsomban Ádám, a régi, naturális beállítottságú emberiség képviselője, Golgotán Krisztus, egy új, természetfeletti beállítottságú emberiség képviselője.
Golgota a naturalizmus, a materialista irányítottságú nacionalizmus, az intellektuális irányítottságú írástudósság és a szenzualista irányítottságú szadduceusság látszatgyőzelmével végződik; valójában azonban, mivel Nagypéntek egy egységet képez Húsvéttal, a természetfeletti és a kegyelem teljes győzelmével. Ettől kezdve a kereszt, mely a világtörténelem középpontjában áll, Krisztus világtörténelmi diadalának és Sátán világtörténelmi vereségének a jele. A háború ugyan még nem ért véget, de a végleges döntés már megtörtént.
Ami ez után jön, amit mi az Egyház történetének nevezünk, nem más, mint Nagypéntek–Húsvét folytatása. Mivel Kaifások, Pilátusok, Júdások és manipulálható tömeg mindig volt/van és lesz, az Egyház történetében is mindig voltak/vannak és lesznek rövidebb-hosszabb ideig tartó nagyhetek, és ennek következtében a sátánizált naturalizmus látszatgyőzelmei. De az egyháztörténelem törvényeihez tartozik, hogy mind ezek a nagyheti periódusok húsvéti periódusokba, és Sátán minden látszatgyőzelme vereségbe torkollik. Más szóval: A Golgotán lezajlott megváltó-áldozat által Sátán világuralma fő ereiben lett alapvetően és halálosan eltalálva.
Krisztus győzelmének a beteljesedéséhez már csak a világtörténelem utolsó felvonása hiányzik. A végítélet, amikor „Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével” (2 Tessz 2,8) ellenségét. A végítélet, amikor Krisztus, mint a népek királya nagy hatalommal és dicsőséggel jelenik meg, egyúttal a Sátán és a sátánizmus feletti végső ítélet is lesz. Az ég és a föld utolsó szava a „régi kígyó”, a „nagy sárkány”, a „hazug és a hazugság atyja”, az „ember-gyilkos” felett. A pokol kapui megnyílnak és elnyelik az emberi nem ellenségét. Ettől fogva a Sátán végérvényesen elveszett.
„Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: "Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!" Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent, mondván: "Amen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Amen."” (Jel 7,9-12)
Ez a sátánizmusnak a vége: Krisztus diadala. Sátán csak azért létezik, hogy legyőzessék. És Krisztus csak azért hal meg a kereszten és az egyháztörténetben, hogy feltámadjon.
A kereszt jelében
Az Egyház a kereszt vallása. Egyetlen pillanatig sem szűnik meg e jelet használni. Minden a kereszttel kezdődik és végződik: az istentisztelet, a breviárium, a szentségek kiosztása, az áldás. De csak kevesen gondolnak arra, hogy ez a jel a harc szimbóluma, Sátánnak szóló hadüzenet. Exorcizmus, ördögűző formula, amiért Aranyszájú Szent János ezt tanácsolta: „Soha ne lépjétek át házatok küszöbét anélkül, hogy ezt mondanátok: Ellene mondok a Sátánnak. Jézushoz tartozom. Ezen szavakkal keresztet vetek magamra, ezekkel a szavakkal jelölöm meg a homlokokat.” A kereszt a démonok elleni offenzíva. A keresztet és az ördögűzést nem lehet egymástól elválasztani.
Gondoljunk mindig Szent János apostol szavaira: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy a sátán művét romba döntse.” (1 Jn 3,8) Jézus nyilvános működése egy ünnepélyes exorcizmussal kezdődik: „Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8) És mielőtt elindul a Kálvária-hegyre, az Üdvözítő ismét kijelenti: „Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét.” (Jn 12,31) A megváltás ekképpen elválaszthatatlanul össze van kapcsolva az ördögűzéssel.
A tolvajok céhe természetesen előnyt akar szerezni abból, hogy tagjai azt hangoztatják, hogy tolvajok nem is léteznek, és hogy ők nagyonis tiszteletreméltó céhtagok. A gyanútlanok kára annál nagyobb lesz, minél inkább elhiszik ezt az állítást. Ugyanez áll fenn ma a gonosz lelkekkel kapcsolatban. Talán elvileg még nem tagadják teljesen létezésüket, de a gyakorlatra ennek már semmilyen hatása nincs: az emberek úgy élnek, mintha nem léteznének ördögök.
Krisztus a kezdetektől arra törekedett, hogy figyelmeztessen a démoni tolvajokra. Elsőként létezésüket húzta alá, mégpedig nem csak a pokolban való létezésüket, hanem az emberek közötti létezésüket. A tulajdonképpeni ellenségnek őket nevezte meg, és nyílt harcot hirdetett ellenük. A démonok világán uralkodó erőként lépett fel.
Számos azon esetek száma, amikor Jézus megszállottakból űzte ki az ördögöket, de a démonokkal folytatott harca nem egyedül ezekre az ördögűzésekre korlátozódott. Jézus a természet és a természetfeletti birodalmában is offenzívát vezetett/vezet a démonok ellen. Azok minden csalása és gonoszsága, minden csábítása és elvakítása ellen, bárhol is lépjenek fel. Jézus földi élete egyetlen nagy exorcizmus, egy folyamatos ördögűzés, ami papi- és pásztorhivatásának jelentős részét alkotja.
Ezért ha arról van szó, hogy apostolaira, mint legitim utódaira ruházza a szükséges hatalmakat, akkor az Isten birodalmáról szóló prédikáció mellett elsőként a gonosz szellemek feletti hatalmat és erőt nevezi meg. Lk 9,1-2: „Összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik a gonosz lelkek fölött és a betegségek gyógyítására. Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát és gyógyítsák meg a betegeket.” Aki gyümölcsözően és sikerrel akar prédikálni, annak először exorcistának kell lennie. Mert az ördögök elorozzák Isten szavát az emberek elől, hogy azok ne teremhessenek gyümölcsöt bennük.
Mennybemenetele előtt, az utolsó áldásnál, Jézus megint erre tér vissza, mintha azt akarná mondani, hogy ne felejtsétek el az ördögűzést! És mindenféle megszorítás nélkül ezt mondja: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek…” (Mk 16,17)
Ezért bizonyos értelemben minden keresztény egyben ördögűző is, nem hivatal szerint, mint a pap, hanem az egyházi hierarchia munkatársaiként. Az ördögűzés egy része a katolikus akciónak! Helykészítés Krisztus, a Király számára, és ez a helykészítés minden istenbirodalom felépítésének az előfeltétele.
Az Egyháznak, mint az isteni Megváltó testamentumának végrehajtójának nem lehet és nem szabad a továbbélő Krisztus démonok elleni offenzíváját lebecsülni. Ezen okból, mielőtt valakit pappá szentelnek, ördögűzőnek szentelik fel [1965 előtt], hogy ő „a kezek feltevése, a Szentlélek kegyelme és az ördögűzési formulák szavai által” a tisztátalan lelkeket kiűzhesse. Így válik a felszentelt „lelki meghatalmazottá”, „az Egyház alkalmas orvosává”, ahogy ezt a szentelések könyve kifejezi.
Az Egyház szentelései nem üres ceremóniák, az ördögűzővé szentelés sem az. Minél hívebben gyakorolja hivatását egy pap, annál inkább ördögűző is egyben. Remélhetőleg olyan pap, aki egyetlen napon sem mulasztja el az exorcizmust elimádkozni. XIII. Leó szerint korunk egyik nagy szükségszerűsége az ördögök kiűzése. A világot meg kell tisztítani a démonoktól. Ezért olyan fontos minden csendes mise után XIII. Leó imájának az elimádkozása [amit 1965-ben a mostani szekta vezetői eltöröltek, nyilván ez sem a véletlen műve].
A nagymisék előtti szenteltvízzel való meghintést is e feladat fényében kell látnunk. Ez a szenteltvízzel való meghintés nem más, mint a keresztény nép felett elvégzett exorcizmus. A szenteltvíznek „a gonosz ellenség minden hatalmát el kell űznie, őt pártütő angyalaival együtt ki kell irtani Urunk Jézus Krisztus erejével, aki eljön ítélni a világot a tűz által”. Mennyivel mélyebben hatna az istentisztelet, ha a pap és a hívősereg ezt a bevezető Asperges-t élő hittel és bizalommal ördögűző hatásúnak élné át!
Kereszténység és exorcizmus! Ez olyan, ahogy azt Langbehn egyszer megfogalmazta: Az egész világ sokkal zártabb, mint ahogy gondoljuk. Isten és Sátán minden helyen és minden pillanatban legszorosabban állnak egymással szemben. Mihelyt és amennyire az ember eltávolodik Istentől, az ördög annál gyorsabban és annál szorosabban közeledik hozzá. Köztes állapot nem létezik. Ami nem Istené, az az ördögé. Ez a legfontosabb igazság az erkölcsi életben.
Ebből az következik, hogy Isten és Belial, Krisztus és az ő ellensége között nem létezik megbékélés. Aki azt akarja, hogy Isten uralkodjon, annak a másikat el kell űznie. Vannak [voltak] korok, amikor Isten ezt a munkát maga végezte el, ilyenkor ez volt érvényes: „Ha Isten haragjában felemelkedik, akkor az ördögöt úgy fújja el, mint az orkán a pelyhet.”
A köztes időkben a keresztények dolga, hogy ezt a feladatot elvégezzék, a papoké és a laikusoké. Sátán, tűnj el, hátrálj meg a mindenható örök Isten és Krisztus, a király elől!
Ezt a páli értelemben vett Jézushoz való tartozás hangsúlyozását – „minden a tietek, ti azonban Krisztuséi vagytok” (1 Kor 3,22-23) – az Egyház minden, a hívek által használt tárgy megszentelésekor is elvégzi. Az Egyház nevében valamely tárgy feletti keresztvetés ezen felső szuverenitás jogának a kifejezett megvallása, azaz Krisztus birtokjogának a teremtett világ tárgyaira való érvényesítése. A világ tárgyaira, nem csak az Egyház tárgyaira. A keresztvetés nem üres ceremónia, hanem Krisztus szuverenitásának szimbolikus gesztusa. A világ mindenestül azé, aki alkotta, és aki megváltotta, Krisztusé, a királyé!
Valahányszor keresztet vetünk, és a keresztvetést meggyőződéssel, méltósággal és áhítattal végezzük, visszahódítunk valamit a világból Krisztus számára. Akkor is ezt tesszük, amikor lakásunkban, munkahelyünkön, az iskolában a falra felakasztunk, vagy a szabadban valahova egy keresztet elhelyezünk. E jelben legyőzhetjük a sátánizmust. A kereszt legyen pecsétünk és címerünk, kardunk és fegyverünk a harcban, büszkeségünk és bizalmunk a jövőre.
Vége
Feltéve: 2019. szeptember 8.
|