3. MIKOR ÍTÉL MEG MINKET AZ ISTEN?

Isten két alkalommal ítél örök sorsunk felett. Először egyénenként, külön-külön ítél meg minden lelket a halál után. Ezt az ítéletet külön ítéletnek nevezzük. Majd az összes emberek halála után egyetemesen és ünnepélyesen ismétli és erősíti meg ítéletét. Ezt egyetemes vagy világítéletnek nevezzük. Jelen fejezetben csak a külön ítéletről lesz szó.

A Szentírás szerint Jézus Krisztus, az Istennek megtestesült második személye fog ítélkezni minden egyes ember lelke felett. „Nem is ítél az Atya senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta.” (Ján. 5, 22.)

Mikor? Azonnal a halál után! Ezt a Szentírás számos helyen tanítja. Íme néhány hely:

„Könnyű Istennek, hogy kinek-kinek megfizessen útjai szerint a halála napján.” (Jézus, Sirák fia 11, 28.)

„Az Úr iszonyúan és hamar megjelenik nektek.” (Bölcs. 6, 6.)

Az Úr Jézusnak a dúsgazdagról és Lázárról szóló példabeszédében a dúsgazdag azonnal a halála után a pokolba jutott. (Lk. 16, 19-22.)

Az Úr Jézus a keresztfán így szól a jobb latorhoz: „Bizony mondom neked, ma velem leszesz a paradicsomban.” (Lk. 23, 43.)

„El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak és utána az ítélet.” (Zsid. 9, 27.)

Az Úr így vigasztalja híveit: „Íme, csakhamar eljövök és jutalmam velem van, hogy megfizessek kinek-kinek az ő cselekedetei szerint.” (Jel k. 22, 12.)

A halál után azonnal következő ítéletről nyilatkozott XII. Benedek pápa. (Constit. „Benedictus Deus”, 1336.) Ugyanezt tanítják a szentatyák, pl. Szent Ágoston (De anima et ejus orig. 1. 2. n. 8.); Nagy Gergely (Dial. 1. 4. c. 28.); Aquinói Szent Tamás. (1. 4. c. gent. c. 91.)

Az Anyaszentegyháznak kezdettől fogva állandó hite és gyakorlata is azt tanítja, hogy Isten a lelket a halál után azonnal megítéli. Ezen alapul a szentek közbenjárásának kikérése és ennek eredményes volta.

A puszta ész is megerősíti az Egyház hitét. Hiszen, ha a lelkek nem nyernék el azonnal az örök jutalmat (ha mindjárt a tisztítóhelyen át is), illetve a kárhozatot, akkor a világítélet előtt egyforma sorsban lennének a szentek lelkei a gonoszokéval.

A tisztítóhely létezése szintén a külön ítélet azonnali voltát bizonyítja, hiszen az utolsó ítélet után már meg is szűnik a tisztítóhely.

Igen, testünk még ki sem hűlt, talán még betegágyunkon fekszünk, koporsónkat meg sem vásárolták, temetésünkről még nem rendelkeztek, lelkünk már isteni Bírája előtt áll és értesült örök sorsáról.

4. A KÜLÖN ÍTÉLET HELYE, TÁRGYA ÉS MÓDJA

Hogy a külön ítélet hol történik, erről a kinyilatkoztatás nem szól, a hittudósok egyöntetű véleménye, hogy a meghalás helyén.

Mindenesetre ne úgy képzeljük el a külön ítéletet, mintha a léleknek az ítélkezés végett fel kellene szállnia Krisztushoz a mennybe, vagy Krisztusnak kellene e miatt a földre lejönni.

Suarez, a kitűnő hittudós, a következőkben szól e tárgyhoz: „Úgy fogjuk fel a dolgot, hogy sem a megítélendő lélek nem száll föl az égbe, sem Krisztus nem száll le hozzá ítélethozatal céljából, hanem a halál pillanatában értelme magasabb megvilágításban részesül (intellectualiter elevatur), hogy fölfogja a bírói végzést. S ezt értjük rajta, hogy a lélek az ítélőszék elé járul minden további helyváltoztatás nélkül. S valószínű, hogy abban a pillanatban tudatára jut a maga megítéltetésének, s annak, hogy üdvözült vagy elkárhozott-e Krisztus parancsa és végzése folytán.” (Opera omnia. Ed. Berton, 1966. T. 19. p. 1008.)

Akárminő sors is jut tehát a testtől elvált léleknek, „valahol lesz”, de ennek a földi méretek után igazodó szónak ott és akkor valami elütő, valóban másvilági és a szellemi lénynek megfelelő jelentést kell tulajdonítanunk.

Magát az ítéletet se képzeljük tárgyalásszerűnek.

Krisztus oly hatással van a testből szabadult lélekre, hogy ez azonnal a legélesebben és legvilágosabban látja a saját életét és meggyőződik Isten Fia ítéletének igazságos voltáról. A Szentírás mondja: „Az ember végekor cselekedetei nyilvánvalókká lesznek.” (Jéz. Sir. f. 11, 29.) És „Valamint a villámlás napkeleten támad és látszik napnyugatig, úgy leszen az Emberfiának eljövetele is.” (Mt. 24, 27.)

Halálveszedelemben volt emberek közlik, hogy e pillanatban egész életük feltárult előttük.[1] Ismeretes az is, hogy a haldoklók lelkiismerete olyan bűnökre vonatkozólag is felébredt, amelyekről ők maguk is azt hitték, hogy már teljesen megfeledkeztek róluk. A lelkiismeretnek ez a felébredése és fokozott volta szinte a leendő ítéletnek hajnalhasadása, a közeli örökkévalóságnak megvillanása.

Az ítélet tárgya lesz földi életünknek minden jó és rossz gondolata, szava, cselekedete, erénye, bűne s mulasztása. „Isten minden lelket ítélet elé viszen, minden rejtett dolgot, legyen az jó vagy gonosz.” (Préd. 12, 14.) „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánossá ne lenne, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék és napfényre ne jönne.” (Lk. 8, 17.)

Magától értetődő, hogy Isten az egyesek értékének elbírálásában tekintetbe és számításba veszi az illetőnek a földi életében adott kegyelmeit, iránta mutatott irgalmát, a számára küldött kereszteket, a már kiállott büntetést stb.

E földi életben valamely hozzánk tartozónak, barátnak, ismerősnek halála meglepetést, zavart, gyászt, csapást, ajkról-ajkra szálló új hírt jelent. A másvilágon a halott lelkének megjelenése, Isten ítélőszéke előtt nem is mindennapos, hanem minden másodperces esemény.

Mint télen a hópelyhek, úgy hullanak a meghaltak lelkei Isten ítélőszéke elé, férfiaké és nőké, öregeké és fiataloké, gazdagoké és szegényeké, fehér, sárga, fekete bőrűeké, keresztényeké és pogányoké.

Ha meghaltunk, lelkünk Isten előtt minden cím, rang, érdemjel, kitüntetés nélkül jelenik meg. Nem fog mellettünk állni és segítségünkre lenni házastárs, szülő, gyermek, rokon, szolga, cseléd, ügyvéd, mentő tanú, pénz, vagyon, protekció!

Lelkünk teljesen magára marad. Istenen kívül más élőlényt nem lát. Hallja az isteni Bíró szavát: „Adj számot!” (Lk. 16, 2.)

A testünk kuckójából kiszabadult lelkünk előtt eddig soha nem látott, tapasztalt, sejtett, új, más jellegű világ tárul fel. Leálcázva, elámulva, megalázva, megtörve várja az ítéletet. Itt nem lehet színlelni, leplezni, alakoskodni.

Nem is szükséges, hogy Isten dicsérjen vagy vádoljon. Lelkünk önmagát látja. Nem testi szemével, hanem nagyobb, szabadabb, korlátlanabb, optikai csalódásoktól mentes látási képességével. Lelkiismeretünk előtt leplezetlenül áll életünknek minden érdeme és bűne, értéke s tehertétele, kegyelme és teljesítménye.

Isten kimondja az ítéletet, amely jogerős, megfellebbezhetetlen, megváltozhatatlan, visszavonhatatlan!

Hittétel, hogy az ítéletet nyomon követi a végrehajtás. Lelkünk vagy a mennyország örökös boldogságába, vagy a pokol örök szerencsétlenségébe jut, vagy a mennyországba jutás előtt átmenetileg a tisztítóhelyre. (Lk. 16. fejezet; Lyoni zsinat II. 1274.)

Az ítélet után újabb érdemszerzésnek vagy megtérésnek a lehetősége ki van zárva.

Életünk sorsa örökre megpecsételődött!

5. EGY KIS ELMÉLKEDÉS A KÜLÖN ÍTÉLETRŐL

Mily borzalmas érzése lehet a hajótöröttnek, ki egy szál deszkára kapaszkodva, a végtelennek tetsző tenger hullámai között egyedül hánykolódik, tévelyeg és nem tudja, hogy a legközelebbi pillanat nem jelenti-e számára a halált. Ilyen érzés lepheti meg majd az én lelkemet is, amikor a teljesen ismeretlen örökkévalóság végtelenében egyedül fogok állni Isten előtt, és várom sorsdöntő ítéletét.

Vagy hogy hozzám közelebb álló hasonlatot használjak: Milyen félős, ideges, nyugtalanító érzésem volt egy-egy vizsgám előtt? Hát még ha idézést kapok a bíróság elé, főképp, ha tudom, hogy ludas vagyok. Milyen gondterhes, aggódó, szorongó érzés száll meg ilyenkor. És milyen aprólékos gonddal készülök a bírói tárgyalásra, hogy az ítélet kedvező legyen számomra!

Ám gondolok-e elég komolysággal, érzek-e megfelelő aggodalmat és készülök-e kellő alapossággal arra a vizsgára, döntésre s ítéletre, amelynél a bíró a mindenható és mindentudó Isten lesz és melytől nemcsak pénzem vagy néhány évi szabadságom függ, hanem végtelen boldogságom vagy legszörnyűbb, örök kárhozatom?!

Viszont, mily megnyugtató, vigasztaló, végtelen hálára kötelező kegyelem számomra az, hogy ma még, halálom előtt, voltaképp tőlem függ, hogy minő lesz az isteni ítélet: felmentő, örvendetes, diadalmas vagy pedig elmarasztaló, szörnyű, kárhoztató!

Ha én most magamat ítélem meg, szigorúan, tárgyilagosan, bűneim felett érzett töredelmes bánattal, őszinte jó gyónással, életem javulásának erős szándékával, az okozott károk és botrányok jóvátételével, akkor Isten már nem fog e bűnök felett ítélkezni. Kivéve persze, ha a megbocsátott bűnt újból elkövetem, mert ez az újabb bűnre nézve súlyosbító körülmény hálátlanságot és a kegyelemmel való visszaélést jelent. Nem mintha Isten a jóvátett bűn bocsánatát visszavonná, hanem a megismételt bűnt szigorúbban ítéli meg.

Fel kell tehát használnom a még rendelkezésre álló rövid, bizonytalan időt lelkem alapos rendbehozására! Maga az örök Bírám figyelmeztet engem és minden embertársamat: „Már csak kevés ideig vagyon nálatok a világosság; járjatok, míg tietek a világosság, hogy sötétség ne lepjen meg benneteket.” (Jn. 12, 35.) és „Legyetek készen, mert amely órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.” (Mt. 24, 44.)

Ha az Úr Jézusnak, leendő isteni Bírónknak szavait megfogadva, lélekben elkészülve, lelkiismeretünkben tisztán állunk az ítélet elé, ez számunkra már nem a félelem és rettegés szörnyű perce lesz, hanem a kegyelemnek, örömnek, lelkesedésnek, jutalomnak, diadalnak és a tökéletes boldogságnak, megkezdett, de soha el nem múló ünnepnapja lesz!

„Az Úrba vetem bizalmamat,

Ujjongva örvendek irgalmasságodnak!”

(Zsolt. 30, 7-8. v.)

 (folyt.)

[1]Ribot, a hírneves francia lélektantudós a következő esetet közli. Egy ismerőse a vasúti töltésen haladt, midőn a vonat hirtelen utolérte, már csak annyi ideje maradt, hogy a sínpárok között elterüljön. Mialatt a vonat fölötte robogott, egész életét újból átélte, mintha az ítélet könyve lett volna előtte feltárva.

Létrehozva 2020. június 25.