Tower Vilmos SJ: Másvilág, pokol, mennyország (22)

13. BÉKE ÉS BIZTONSÁG

Már e földi életben is mily jeles erény a békesség s béketűrés, és mily nagy jótétemény a béke, biztonság és a zavartalan nyugalom. Békesség Istennel, emberrel és önmagunkkal! Különösen háború, forradalom, perpatvar, veszekedés idején döbbenünk rá, hogy milyen kincs a béke és a biztonság. Hát még a bűntelenséggel járó lelki béke!

Az evangélium, ez az isteni jó hír is a békesség kívánságával vonult a történelembe: Dicsőség Istennek a magasságban és békesség a földön a jóakaratú embereknek! És Jézus befejezvén a megváltás nagy művét, feltámadása után apostolaihoz intézett első üdvözlése s kívánsága volt: „Békesség nektek!” (Lk. 24, 36.)

Péter, János, Júdás és Pál apostolok minden levelüket a békesség kívánásával kezdték vagy fejezték be. (I Pét. 1, 2; II Pét. 1, 2; III Jn. 14; Jel. k. 1, 4; Júd. 2; Róm. 1, 7; I Kor. 1, 3; Gal. 1, 3. s í. t.)

E földi életben azonban lépten-nyomon meginog a béke: ütközőre, akadályra, ellenségre, irigységre, féltékenységre, rosszakaratra talál. A békétlenség forrása pedig gyakran éppen önmagunkban van. Igaza van hát az Apostolnak: „Éppen mikor azt mondják: Békesség és biztonság – akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem.” (I Tessz. 5, 3.)

Igazi, állandó, zavartalan béke, nyugalom és biztonság csak a mennyben van, mint a szeretet, jóakarat és megelégedés gyümölcse. „A szombati (t. i. mennyei) nyugalom Isten népe számára marad fenn.” (Zsid. 4, 9.) „Az igazságosság békét hoz s az igazságosság nyugalmat terem és biztonságot örökké és népem szép békességben lakik biztonságos hajlékokban s bőséges nyugalomban.” (Íz. 10, 17-18.)

E mennyei békéért, nyugalomért és biztonságért imádkozik az Anyaszentegyház, amikor gyászmiséit is ezzel az imával kezdi: „Requiem aeternam dona eis Domine” (Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat) és e szavakkal zárja: „Requiescant in pace.” (Nyugodjanak békével.) Temetéskor pedig még hozzáfűzi: „Anima eius et animae omnium fidelium defunclorum per misericordiam Dei requiescant in pace.” (Az ő lelke és az összes elhunytak lelkei Isten irgalmából nyugodjanak békében.) „Boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg, már most! Igen, mondja a Lélek, hogy megpihenjenek munkáiktól.” (Jel. k. 14, 13.)

14. MENNYEI FÉNY ÉS VILÁGOSSÁG

Az Anyaszentegyház a gyászmisékben és a gyászszertartásokban az elhunytak számára az örök nyugalom után mindjárt azt kéri Istentől, hogy „az örök világosság fényeskedjék nekik”. (Lux perpetua luceat eis.)

Ez az ú. n. „lumen gloriae” a dicsőség fénye. Már a pogány felfogás szerint is a fényesség, tisztaság, ragyogás, világosság hozzátartozik a megelégedéshez, örömhöz és boldogsághoz. Viszont a sötétség homálya mindig hiányt és kedvezőtlen érzést jelent és bizonyos tehetetlenséggel jár.

Érthető tehát, hogy a mennyben a tökéletes boldogság állapotában részünk lesz a földinél különb világosságban.

A Szentírás annyiszor említette és ígérte világosságot négyféle irányban is élvezni fogjuk.

Már mostani, földi életünkben is a fény ugyan a levegőben van, de forrása az égitestekben van, amint a meleg étel hője a tűzben. Viszont az égitestek fénye meg a Teremtőtől van. Ily értelemben nevezi Szent Jakab apostol Istent „a világosság Atyjának” (Jn. 1, 17.) és a Zsoltáros így imádkozik: „Nálad van az élet forrása és világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt. 35, 10.) „Az Isten világosság” (I Jn. 1, 5.) és „megközelíthetetlen világosságban lakozik.” (Tim. 6, 16.) Maga az Úr Jézus is így szólt magáról: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az élet világossága.” (Jn. 8, 12.)

A mennyei világosságnak tehát ez az első értelme: A világosság főforrása közvetlenül is maga a jó Isten.

A másik értelme, hogy ez az Isten nyújtotta világosság számunkra újabb örömet, élvezetet és boldogságot fog jelenteni.

Már itt e földön mily más a kedélyünk, életkedvünk és munkaképességünk fényes, ragyogó napsütéskor, mint sötét, borús, homályos időben. Képzeljük csak, hogy egy öreg, szegény házaspár a maga sötét, dohos, szűk pincelakásából egy 5000 gyertyafényű, kivilágított, ragyogó bazilikába lép először. Micsoda meglepetés, öröm, lelkesedés szállja meg lelkét. Milyen lesz hát a mi meglepetésünk, amikor a Szentírás már előre értesít minket, hogy a mennyben „A Holdnak fénye olyan lesz, mint a Napnak a fénye s a Napnak fénye hétszeres leszen, olyan, mint hét Napnak a fénye” (Iz. 30, 26.) és más helyen: „Akkor majd felvirrad, mint a hajnal, világosságod és felragyog a sötétségben világosságod és sötétséged déli verőfényre változik és az Úr fényességgel tölti be lelkedet.” (Iz. 58, 8. s 10-11.)

Nem lesz szükségünk lámpára, gyertyára, gáz- vagy villanyvilágításra, de még a Napéra, csillagokéra sem. „A mennyei városnak nincs szüksége sem a Napra, sem a Holdra, hogy abban világítsanak, mert Istennek fényessége világítja meg azt, és szövétneke a Bárány” (Jel. k. 21, 23.) és nem kell tartanunk attól, hogy a világosság és fény kialszik, elhomályosul, megfogyatkozik.

Nagy Szent Teréznek az Úr némi bepillantást engedett a mennyei fényességbe is. Szent Teréz így ír róla:

„A lélek nem képes többet megtudni, mint amennyi eléje tárul. Mindazonáltal ez is annyi volt, hogy a legkisebb részlet felett is teljesen oda voltam a csodálkozástól. Szeretnék némi fogalmat adni legalább a legkisebbjéről annak, amit ilyenkor megértettem. De akárhogyan is keresem a módját, azt találom, hogy ez lehetetlenség. Hiszen, ha csak azt vesszük is, hogy mennyire különbözik ez a mi világosságunk az ottanitól, ahol minden világosság, át kell látnunk, hogy a kettő között nincs semmi hasonlatosság, mert ahhoz képest még a Nap fénye is egészen fénytelen valami. Egyszóval akármennyire eleven legyen is valakinek a képzelete, nem képes lefesteni vagy lerajzolni, hogy milyen az a világosság, amelyet az Úr oly kimondhatatlan, fenséges élvezet kíséretében mutatott meg nekem. Mert ilyenkor az összes érzékek olyan magas fokú és olyan kellemes, szelíd gyönyörűséget élveznek, hogy nem lehet azt szóban kifejezni s ezért jobb, ha nem beszélek róla többet.” (Önéletrajz. Ford. Ernő atya. Bp. 1928. II. köt. 428. old.)

A mennyei világosság harmadszor annyit jelent, hogy magunk is fényleni fogunk.

Hasonlatul gondoljunk csak Mózes arcának fényességére, amikor a Sinai hegyen az Úrral beszélt. Vagy még inkább az Úr Jézuséra színeváltozása alkalmával, amikor „elváltozék színében és orcája fénylik vala, mint a Nap”. (Mt. 17, 2.)

Márpedig a Szentírás szerint Jézus Krisztus „újjáalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez azon erejénél fogva, amellyel hatalma alá vethet mindent.” (Fil. 3, 21.)

Ugyancsak a Szentírás mondja az üdvözültekről: „Ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye s akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek, örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán. 12, 3.) és „Az igazak felvillannak (a latin szöveg szerint: fénylenek) és olyanok, mint a szikra, mely a nádasokban tova harapódzik”. (Bölcs. 3, 7.) Sőt maga az Úr Jézus mondja: „Az igazak fényleni fognak, mint a nap, Atyjuk országában.” (Mt. 13, 43.)

Ha Isten apró állatkáknak meg tudja adni a képességet, hogy nyári éjjeleken világíthassanak, ezt a megdicsőült emberi testeknek is képes megadni.

Ne szolgáljon ellenvetésül az, hogy a feltámadt Krisztus teste nem fénylett. Ahogyan egész földi életében és most is az Oltáriszentségben elrejti előlünk teljes isteni voltát, úgy elrejtette ama 40 nap alatt is, amelyben feltámadása után még e földön időzött. „Ha – mondja Szent Ágoston – Krisztus teste a feltámadás után nem fénylett állandóan, ez azért történt, mert az apostolok szemei e fényt nem bírták volna el; pedig szükséges volt, hogy az Úr hosszabb időn át érintkezzék tanítványaival.”

Negyedszer és végül a mennyei világosság az értelem természetfölötti megvilágítására és az igazság teljes meglátására is szolgál. (Aqu. Szent Tamás: 1. p. q. 12. a. 5. és Contra gentes III. 53.)

Ha már e földön az optikai eszközök révén (szemüveg, színházi látcső, nagyítás, górcső, távcső) ismereteink annyira kibővülnek, mennyire fokozódhatik és tágulhat megismerésünk képessége a jó Isten adta, különös, természetfölötti fény s világosság révén.

Az értelem természeténél fogva maga is fény. Az igazság felismerésekor szinte egy-egy vezérlő csillag fénye gyúl ki a lélekben.

Néha már e földi életben valami csodálatos világosság árad a lélekbe a mennyei Atyától. Például szolgálhat Mária Magdolna, akinek bűnös, fertőzött lelkét az égi világosság vezeklő szentté varázsolta: a keresztényüldöző, fanatikus Sault a damaszkuszi úton a legáldozatosabb keresztény apostollá magasztosította; a könnyelmű, léha, eretnek Ágostont az Egyház egyik leghíresebb, legszentebb és legtudósabb egyházatyjává emelte.

Hatványozott fokban és mértékben világosítja fel az értelmet a mennyei fény, hogy a maga teljességében és tévedésmentesen ismerhesse meg s élvezhesse az igazságot.

15. A SZÉPSÉG

Felséges, elbájoló, kimondhatatlan szépség fog feltárulni előttünk a mennyben.

Már e földön is mennyi, mily sokoldalú és milyen pompás, csodálatos, hódolatra indító, lelket megragadó, érdeklődést lekötő, elbűvölő szépség örvendezteti s gyönyörködteti az embert!

Gondoljunk csak pl. egy nyári reggelre, amikor a felkelő Nap sugarai megaranyozzák a hegyek csúcsait, a rétek harmatcseppjei mint drágagyöngyök milliószám ragyognak s tündökölnek felénk, a patak csobogó vize, mint olvasztott ezüst fénylik, a madarak, mint az ég kiküldöttei vígan s boldogan versenyt énekelnek és közben megszólalnak a templom csengő harangjai oly mélyen, kellemes, szabályszerű összhanggal, mintha a mennyei hozsannázás visszhangja lenne.

Milyen lelket lekötő s gyönyörködtető egy-egy szivárvány, délibáb, napnyugta vagy a csillagos éj díszpompája!

Milyen csodálatosan, lenyűgözően szép egy-egy város: a háború előtti Budapest, Velence, Nápoly, Róma, Konstantinápoly és bennük az építészet remekei, pl. a kölni dóm, a római Szent Péter-bazilika, a pécsi székesegyház.

Hát még milyen gazdag, kifogyhatatlan szépséget lehelnek a művészet egyéb alkotásai: a vatikáni, firenzei, müncheni, budapesti múzeumok, galériák, kiállítások képei, szobrai, rajzai!

Milyen újabb élvezetet nyújtanak a zenei szférák hangcsodái: Wagner drámái, Bruckner szimfóniái, Liszt rapszódiái, Haydn „Teremtése”, Beethoven „Missa solemnis”-e. És a költészet lángelméinek varázslatos gondolatvilága, szellemi villogása, magasztos eszméi: Homér, Vergil, Dante, Shakespeare, Goethe, Vörösmarty, Arany, Petőfi halhatatlan műremekei!

És minél fejlettebb az érzékünk, minél műveltebb a lelkünk, annál több örömet, gyönyört, élvezetet találunk a természet és művészet sokoldalú, kimeríthetetlen szépségeiben.

És mit szóljunk az ember szépségéhez, amely annyi millió embertársat lenyűgözött, elbűvölt, rabszolgává tett és minden áldozatra fellelkesített.

Hát ha már a földi életben, e siralom völgyében, a bűnök fertőzött világában ennyi az élvezetes szépség, csodálatos gyönyörűség és elragadó remekmű, józan ésszel elgondolható, hogy mennyivel hatványozottabb, gazdagabb, dúsabb, gyönyörködtetőbb és élvezetesebb szépség tárul elő a mennyben, amelyet a „Mindenható” Isten tart fenn az ő szentjei, kedveltjei, jutalmazottjai és kitüntetettjei számára!

Vagy ahogyan Szent Ágoston mondotta: „Ha, Uram, már a börtönben ily nagynak és szépnek mutatkozol, mit mutatsz meg majd a Palotában?” Pedig a mennyhez viszonyítva földünk csak pusztaság, számkivetés helye, ahol a legkáprázatosabb szépségnek is megvannak a maga hiányai s hullafoltjai.

Mert ne felejtsünk el két lényeges különbséget a földi s a mennyei szépség között. Az egyik, hogy az előbbi változó, múlandó és az idő vasfogának alávetett.

Az Úr Jézus földi vándorlásának utolsó évében történt: Csendes estén, amikor a legnyugvó Nap pirosra festette a nyugati látóhatárt, az Úr Jézus az Olajfák hegyére érkezett tanítványaival. Jeruzsálem lábuk alatt terült el, Zsidóországnak legszebb, legpompásabb városa, ünnepélyes, békés csend vette körül az Úr Jézus kíséretét, mert a főváros zajos lármája nem jutott fel a magaslatig. A paloták márványoszlopai fehérlettek és ragyogtak a lenyugvó Nap sugaraiban, Sion hegyén pedig a remek s csodás templom, mint fénylő aranykeretben tündöklő, sziporkázó drágakő sugárzott. Valóban szép, felséges, büszkeséget lehelő látványt nyújtott Dávid városa. S Jézus sírva fakadt látásán, mert tudta, hogy néhány év múlva mindabból kő kövön nem fog maradni!

Izabella, V. Károly császárnak neje, korának legszebb asszonya volt. 36 éves korában meghalt. A császár Borgias Ferenc herceget bízta meg, hogy felesége holttestét Granadába kísérje a fejedelmi kriptába. Az út 7 napig tartott. Megérkezve a temetés színhelyére, a hercegnek meg kellett győződnie a holttest azonosságáról. A hármas koporsót kinyitotta és eléje tárult egy eltorzult, undort keltő, rettentő bűzt árasztó hulla.

A herceg felkiáltott: „Hová, mire jutott, Felséged? Hová lett a bája és kedvessége? Hová fölötte szép arcának ama vonásai, amelyeket a természet csodájának tartottak? Hová a száj, amelynek egyetlen szava elégséges volt, hogy valakit boldogítson? És az a szem, amely oly sokakat megigézett? Mindez hová lett?”

Ez a csalódás, a világ egyik legcsodásabb szépségének ilyen hirtelen, váratlan rúttá, bűzhödtté változása oly hatással volt a hercegre, hogy saját feleségének halála után búcsút mondott a világnak, Jézustársaságába lépett. Ma, mint Borgias Szent Ferencet tiszteljük.

E földön igenis a palotából idővel romhalmaz lesz, a városok elpusztulhatnak, a rózsa elhervad, a legízletesebb gyümölcs elrothad, a díszmagyar öltözetből molyette rongy válhatik, a csinos, viruló leány meggörbült hátú, ráncos képű, fogatlan anyókává torzul.

A földi szépségeknek második árnyoldala és hátránya a mennyei szépséggel szemben, hogy nemcsak élvezetet nyújtanak, hanem gyakran csalódással, kiábrándulással, csömörrel, sőt, kellemetlenséggel, veszéllyel, csapással és szerencsétlenséggel is végződhetnek.

Apró, jelentéktelen, de azért jellemző eset: 1903-ban herceg Eszterházy Miklós neje megtisztelt egy plébániát magas látogatásával. Az udvaron mindenfajta baromfi lábatlankodott. A hercegnőnek nagyon megtetszettek a néhány hetes kiskacsák. „Úgy szeretnék egyet megcirógatni” – mondotta. A plébános elkapott egyet és a hercegnő kezébe adta. Ez édesen magához szorította az apró, kedves jószágot, gyönyörködött benne, élvezte tehetetlen szépségét, ám egyszerre csak észrevette, hogy az ügyetlen állatocska alaposan bepiszkolta drága ruháját… végig, végig… A hercegnő csalódottan rögtön eldobta magától a most már „csúnya, útálatos dögöt”.

„Kit vegyek el feleségül?” című szerény könyvem IV. kiadásában egy csomó káprázatosan és észbontóan szép nőről közöltem pontos és hiteles adatokat arra, hogy milyen szörnyű csalódást, keserves kiábrándulást és végzetes szerencsétlenséget okoztak ezek azoknak, akiket vonzó erejű szépségük bűvkörébe tudtak vonni.

Az evilági szépségeket valóban és méltán címzetes, névleges, bizonytalan, álszépségeknek tekinthetjük a mennybéliekkel szemben, amelyek híján vannak fogyatékosságnak, csalódásnak, kellemetlen következményeknek és múlandóságnak.

Előre bocsátva, illetve utalva arra, amit fentebb már két ízben a látomások értékéről mondottunk, megemlékezünk két látomásról, hogy ezzel is némiképp szemléltessük az áthidalhatatlan különbséget a földi s a mennyei szépség, gyönyör és élvezet között:

Aquinói Szent Tamás, a „tudósok legszentebbje és a szentek legtudósabbja” szédítő arányú írói munkásságot fejtett ki. Mindössze 49 évet élt és 22 év alatt 32 vastag kötetnyi művet írt, telve a legmagasabb bölcsességgel. Írt, dolgozott, fáradt, erőlködött mindaddig, míg csak egy látomása nem volt. Ebbe annyira belekábult, beleszédült, hogy minden földi érték, tudás és szépség elvesztette előtte értékét, elhalványult, eltorzult, elsötétült előtte. Elhagyta azt, amiben legnagyobb volt: gondolatait, írását, alkotását. Mikor sürgették, kérték, hogy legalább fejezze be legértékesebb művét, a Summát, azt felelte: „Nem tudok, nem tudok. Amit írtam, mind polyvának tetszik (sicut palea) ahhoz képest, amit láttam.” (Schütz: Aqu. Szt. Tamás. Bp. 1943. II. kiad. 16. old.)

A második szent, akinek az Úr különös kegye némi bepillantást engedett a mennybe, Nagy Szent Teréz, így nyilatkozott a hatásról:

„Ilyenek után lelkem azt szeretné, ha mindig ott (t. i. a mennyben) maradhatna s nem kellene újra itt élnie, mert akkora megvetés fogamzott meg benne az összes itteni dolgok iránt. Valósággal szemétnek látja őket az ember s megérti, hogy mily megalázó rá, ha ilyenekre ad valamit. Mikor De-la-Cerda Lujza hercegnőnél tartózkodtam, elfogott a szívbajom. A hercegnő, amilyen jószívű, arany és drágaköves ékszereket hozott elő (sok és nagyon értékesek s különösen egyes gyémántok voltak nagyszerűek). Ő azt hitte, hogy ezek látása fel fog engem vidítani. Pedig én csak nevettem magamban s sajnáltam az olyan embereket, akik az ilyesmit annyira becsülik. Mi ez ahhoz képest, amit az Úr tartogat számunkra, s akármennyire akarnám is, nem vagyok képes ezeket a dolgokat valamire becsülni, hacsak az Úr ki nem törli elmémből a mennyeieknek emlékét.” (Önéletrajz. Ford. Ernő atya. Bp. 1928. II. köt. 429-430. old.)

Igen, a menny olyan isteni szépségnek világába emel és ezek közvetlen szemléletére és tökéletes bírására képesít, amire e földön nincs is szó, kifejezés, hasonlat és amelyet most még csak elgondolni sem vagyunk képesek. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik őt szeretik.” (I Kor. 2, 9.)

16. GYÖNYÖR

Az embert úgy teremtette a jó Isten, hogy ha valami jóhoz hozzászokott, annak elmaradása hiányt, sőt fájdalmat, szenvedést jelent számára. Gondoljunk csak a rendszeres dohányzóra, ha elmarad a füstölni valója.

Lehetetlen, hogy e földi életben a gyönyörhöz szokott ember a mennyben a boldogságnak ezt a nemét, a gyönyört is ne élvezze.

De még inkább kívánja ezt az igazságosság és méltányosság, hogy azok, akik szegénység vagy sorscsapás miatt a földi gyönyör híján voltak, de főképp azok, akik Isten iránti szeretetből sok gyönyörről áldozatképp, önként lemondottak, a mennyben hatványozott mértékben részesüljenek benne.

Aquinói Szent Tamás mondja: „Van egy vágy, amelyre minden érzéklő törekszik: a gyönyörök élvezete (,,ut delectationibus perfruatur”). Ezért élnek az emberek kikapós életet és telhetetlenségükben tartózkodás nélküliek. A mennyei boldogságban a legteljesebb gyönyör uralkodik („In illa vera felicitate est delectatio perfectissima”); annyival különb az érzéki gyönyörnél, mely mégis az állatokkal közös, amennyivel az ész különb az érzékeknél. Az a jó, amelyben ott gyönyörködünk, nagyobb minden érzéki jónál, bensőségesebb és állandóan gyönyörködtető. Ez a gyönyör sokkal magasabb fokban mentes minden szomorító, állandó gondot okozó és alkalmatlankodó mellékkörülménytől. Ezért mondja a Zsoltáros (36, 9.): „Házad dús javaitól megrészegülnek, gyönyörűséged patakjával itatod őket.” (Contra gent. III. 63.), és más helyen: „A boldog szentek a legfőbb gyönyörűséget élvezik,… amely szünet nélkül üdíti a mennyei Jeruzsálem lakóit.” (In Epist. Paulin. II. Cor. 12, 1-3.)

A Zsoltárosnak szavait: „Kielégíti javaival kívánságaidat” (Zsolt. 102, 5.) Szent Tamás így értelmezi: „Az örök boldogságban minden emberi vágy kielégül és minden emberi törekvés teljesedésbe torkol.” (Omne desiderium impletur et omne humanum studium suam consummationem accipit. Contra gent. III. 63.)

És míg a földi gyönyörök élvezete gyakran ellágyít, elpuhít, elkorcsosít, csömörrel, undorral is járhat, addig a mennyei gyönyör természetesen e káros hatásoktól mentes.

„A mennyben – mondja Szent Ágoston – meglesz minden, amit ki-ki óhajt: élet, üdv, bőség, tisztesség és minden jó. Ott az ember lelke felüdül tökéletes boldogsággal, mivel Isten az egész embert kimondhatatlan gyönyörökkel fogja boldogítani, örökre kizárva minden rosszat.” (Op. omn. Edit. Venet. 1799. III. 42.)

A mennyei gyönyörök reményében, szinte előérzetében, a szentek szívesen és önként lemondtak a földi gyönyörökről, sőt szívesen, örömmel és lelkesedéssel vállalták földi testük szenvedését, kínját, halálát. Íme egy példa:

Nagy Szent Bazil érseket az árián, tehát eretnek vallású Valens császár Modestus nevű helytartójához küldte, hogy ígéretekkel és ha kell, fenyegetésekkel vegye rá az érseket az eretnekséghez való átpártolásra. Mivel Modestus a hízelgő ígéretekkel mitsem ért el, így szólt Bazilhoz: „Nem gondolsz arra, hogy a nagy császárral ellenkezel, akinek az egész világ engedelmeskedik? Nem félsz a hatalmától?”

Bazil: „Milyen messze terjed a hatalma?”

Modestus: „Vagyonodat elkobozhatja, száműzhet, megkínozhat és halálra ítélhet.”

Bazil: „Fenyegess mással, mert mindettől nem félek. Akinek csak néhány könyvem és a testemen viselt ruhám van.”

Modestus: „És a száműzetés?”

Bazil: „Erre nem ítélhetsz el, mert számomra az egész föld a száműzetés helye, egyedül a mennyország az én hazám!”

Modestus: „Hát féld a kínpadot!”

Bazil: „Ezzel sem ijesztesz meg, testem oly sovány s gyenge, hogy a kínzást nem bírná soká, az első csapás végezne velem.”

Modestus: „És a halál?”

Bazil: „Ettől még kevésbé félek. A halál számomra kegy, mert Istennel egyesít, akit egyedül szeretek és aki engem mindezért kárpótol.”

Modestus: „Még senki sem beszélt velem így!”

Bazil: „Mert még nem állt előtted püspök.”

(folyt.)

Létrehozva 2020. szeptember 6.