22. A BÜNTETÉSEK KÜLÖNBÖZŐK

Bármily szörnyűek is a pokol szenvedései, ezek egyénenkint különbözők.

Miként a mennyben ,,az Atya házában sok lakóhely vagyon” (Jn. 14, 2.) az érdemek különfélesége szerint, úgy a kárhozottak szenvedései is különbözők vétkes állapotuk foka szerint.

„Szigorú ítélet vár – mondja a Szentírás – a hatalmon levőkre; a kicsiny ugyanis irgalmat talál, de kemény fenyítés vár a hatalmasokra.” (Bölcs. 6, 6-7.)

És az Úr Jézus: „Bizony mondom nektek, tűrhetőbb sorsa lesz Szodoma és Gomorra földének ítélet napján, mint annak a városnak” (Mt. 10, 15.), azaz kevésbé fog bűnhődni. És más helyen: „Tirusnak és Szidonnak tűrhetőbb dolga lesz az ítélet napján, mint nektek.” (Mt. 11, 22.) Ismét másutt: „Mikor eljövend az Úr… az a szolga, ki tudta ura akaratát és nem készült és nem cselekedett annak akarata szerint, sok verést kap. Aki pedig nem tudta, de büntetésre méltókat cselekedett, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni és akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni.” (Lk. 12, 43-48.) „Akik megeszik az özvegyek házait és színleg nagyokat imádkoznak, súlyosabb ítélet alá esnek.” (Lk. 20, 47.)

Mindez különben magától értetődik és még jobban következik Isten végtelen és páratlan igazságosságából. Másképp kell bűnhődnie a tolvajnak, mint a tömeggyilkosnak; másképp annak, aki egyszer vagy kétszer vétkezett a VI. parancs ellen, mint a sorozatos házasságtörőnek vagy aki egymásután csereberélte feleségeit vagy férjeit érvénytelen házasságokban.

Az Egyház a lyoni és flórenci zsinatokon szintén hirdette a tételt, hogy a pokolban a büntetések nem egyformák, hanem egyénenkint bűneik nagysága, száma és foka szerint különböző.

23. EGY ELLENVETÉS

Ha az ember oly társaságba vetődik, amelyben vallásilag közömbös, hitüket kevésbé ismerő egyének vagy másvallásúak, esetleg hitetlenek vannak, gyakran hallani különböző ellenvetéseket a pokol létezése, főképp annak örök volta ellen. Lássunk néhányat sorban.

Az első és leggyakoribb ellenvetés így hangzik: Isten végtelenül jó és irgalmas. Ezzel ellenkezik, hogy a bűnöst örök büntetéssel sújtsa.

Válasz: Igaz, hogy Isten végtelenül jó s irgalmas, de soha-soha az ő igazságosságának, bölcsességének, törvényhozói komolyságának és szentségének rovására!

Isten irgalma és igazságossága, jósága és erélye, szeretete és szentsége egyensúlyban vannak egymással.

Akkor volna a pokol Isten irgalmassága ellen, ha Ő örülne a bűnös vesztén, ha Ő kívánná, óhajtaná, szeretné az elkárhozását vagy éppen kényszerítené az embert az örök büntetésre. De ennek éppen az ellenkezője igaz.

Nemde ha egy atya vesszővel fenyegeti meg fiát, hogy valamitől visszatartsa és a fenyegetés használ, az apa örül legjobban, hogy nem kerül sor a vesszőzésre. A jó Isten is akkor örül, ha nem kerül sor a pokollal való büntetésre.

Halljuk csak a Szentírásnak egyik idevágó részletét:

„Közeledének hozzá (Krisztushoz) a vámosok és bűnösök, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és írástudók, mondván, hogy ez (Krisztus) a bűnösökkel társalog és velük eszik. Mondá tehát nekik (Krisztus) e példabeszédet: Kicsoda közületek az az ember, kinek ha száz juha van és elveszt egyet azok közül, ott nem hagyja a kilencvenkilencet a pusztában és nem megyen az elveszett után, míglen megtalálja azt? És midőn megtalálja, örömmel veszi vállára és hazamenvén, összehívja barátait és szomszédait, mondván nekik: örvendjetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, mely elveszett vala. Mondom nektek, hogy oly nagy öröm lészen mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, kiknek nincs szükségük bűnbánatra. Vagy ha valamely asszonynak tíz drachmája lévén, elveszt egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem söpri-e ki házát és nem keresi-e szorgalmasan, míglen megtalálja? És mikor megtalálta, nemde egybehívja barátnőit és szomszédait, mondván: örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, melyet elvesztettem. Mondom nektek, hasonló öröm leszen az Isten angyalai közt egy megtérő bűnösön.” (Lk. 15, 1-10.)

„Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.” (I Tim. 2, 4.) „Isten úgy szerette e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen.” (Jn. 3, 16.)

De persze az embernek Isten ez üdvözítő és pokoltól óvó akaratához kell alkalmazkodnia!

Isten megteremti a magot a madarak számára, de ezeknek érte kell repülni. Ha valahová igyekszem, nekem az útjelzők irányítását követnem kell. Isten megadja, sőt kínálja, mi több, megparancsolja az üdvözülés útjárását, de nekünk ezt követnünk kell!

Isten irgalmas, amennyiben mindent elkövet, hogy az embert a pokoltól megóvja. Ezért adja parancsait és tilalmait. Ezért oktat, int, óv, papjai, a szülők vagy más személyek útján. Így intette meg Dávid királyt Náthán próféta, Ninive várost Jónás, Achabot Éliás. Isten int és óv. Kegyelmével és a lelkiismeret szavával is. Még Júdást is óvta körülményes és ismételt szavakkal, jövendölésével és magatartásával.

Gondoljuk el, hogy mi emberek milyen érzékenyek vagyunk. Ha valaki érzékenységünket csak érinti vagy horzsolja, felborzadunk és azonnal szeretnénk visszavágni, visszaütni, bosszút állni.

Isten pedig irgalmas, amennyiben nem mindjárt büntet, hanem vár, segít, int. Csak gondoljunk arra, hogy hány ezer és millió ember naponta gúnyolja, bántja, sérti, káromolja őt, lábbal tiporja parancsait és fittyet hány tilalmainak és Isten még sem sújt le azonnal.

Isten irgalmas, amennyiben e földi életben készséggel megbocsát és elengedi az örök büntetést minden megtérő bűnösnek, minden bűne ellenére és azonnal. Megbocsátott Dávidnak, Ninivének, Mária Magdolnának, a jobb latornak. És hogy mily örvendezéssel, lelkesedéssel, megható megindulással bocsát meg, azt következtethetjük a tékozló fiúról, az elveszett bárányról és a jó pásztorról szóló példabeszédekből. Nem hiába énekli a Zsoltáros: „Misericordia tua Domine plena est terra.” „Irgalmasságoddal Uram telve van a Föld.” (Zsolt. 118, 64.)

De Isten egyúttal megjelölte irgalmasságának a határát is. A földi élet végét. Ez a mélység elé állított korlát, a szakadék elé helyezett tilalomfa!

Némelyek azzal áltatják magukat és altatják el lelkiismeretüket, hogy Isten a végén majd csak megbocsát, szemet huny a múlt fölött és megsajnálja a gonoszt.

Igaz, Isten jó és irgalmas atya, de nem ám gyenge, lágy, édeskés, kocsonyás, pipogya, erélytelen puhány, hanem végtelenül szent, igazságos, erélyes, komoly és szigorú Atya!

A pokollal büntető szigort némelyek nem tudják Isten végtelen szeretetébe és jóságába belegondolni.

Ámde: „Nem szabad az önszeretet szubjektív, lágy szuggeszcióira hallgatnunk, mikor a végtelen erkölcsi tökély rendjéről van szó. Az ember elfelejti, hogy teremtmény és szolga és e helyett kényes, úri gyermeknek tartja magát; elfelejti, hogy Isten az abszolút végcél s minden érte van; félreérti az isteni irgalmat, mely szintén csak a tökéletességet szolgálja. Egyoldalúan, érzelmei szerint ítél és nem gondolja meg, hogy a szépségnek telítve kell lennie erővel. A hársfa nemcsak illat, hanem keménység is. A tölgy nemcsak lombkoszorú, de fejszével dacoló hatalom is. A fenyő nemcsak olaj, hanem árboc is. Az oroszlán nemcsak puha szőr, de szaggató fog és karom is. A levegő nemcsak zefir, hanem vihar is. A tenger nemcsak kagylókat öblöget, de elsöpör kontinenseket is. Ő az Úr, a nagy Úr! Ő az erő és szépsége nem egyéb, mint az erőnek virága. Kemény a hit a pokolról, de lelket erősít és szépít.” (Prohászka O. püspök.)

Hogy Isten milyen szigorú, kemény s kérlelhetetlen is tud lenni, azt megmutatta egyszülött, szeretett Fián: Krisztuson a keresztfán!

A kályha kellemesen terjeszti melegét, de ha hozzáérünk, megéget. Az étel tartja fenn testi életünket, de ha nem élünk vele, éhenhalunk. Isten mindenkinek szánja az örök életet, kegyelmeinek melegével segíti, támogatja, de ha bűnnel támadjuk felségét, nem élünk kegyelmeivel, magunk valljuk a kárát.

Voltaképp mindenki maga alkotja, szerzi meg magának a poklot.

Mi a pokolba indulás? Istentől való függetlenítés. Istennek a végtelenséget átölelő gondviselő akaratával szemben a bűnös egyéni, ellentétes akaratának mindenáron való érvényesítése. Erre Isten azt mondja: Piát voluntas tua. Legyen meg a te akaratod, miképpen a földön, azonképpen az örökkévalóságban!

Míg Ádám hű maradt Istenhez, Urának jelenléte jótétemény volt számára. Midőn vétkezett, elrejté magát Előle. Isten az igazak öröme s boldogsága, a gonoszok réme s büntetése. Ez Istennek dicsősége, egyik legjelesebb tulajdonsága!

24. „BIZTATÁS A BŰNRE?”

Ha a pokol büntetése nem tartana örökké, akkor Isten végre is rászabadítaná a gonoszokat az igazakra, az elkárhozottakat az üdvözültekre, a gazembereket a szentekre (ez esetben végre is összekerülne a gyilkos a meggyilkolttal, Júdás Jézussal, Heródes Ker. Szent Jánossal, Néró Szent Pállal) és az előbbiek joggal mondhatnák, hogy Isten ellen támadt szentségtörő harcukban mégis csak az övék a végső győzelem és hogy „mégsem bánjuk, hogy a földön gonoszul, de jól és a saját akaratunk szerint éltünk”.

           Szokrátesz,

           Ki a mérget megitta

           S hóhéra, ki a mérget neki adta,

           Egy helyre mentek mind a ketten?

           Ez lehetetlen!

                                               Petőfi

Ha Isten az örök pokollal való fenyegetést nem váltaná be, ez a földi bűnösökre kimondott felhívás, biztatás és előre való megnyugtatás lenne, hogy hajrá, csak vétkezzetek szabadon, bátran, bármennyi gaztettet halmoztok is fel, Isten a végén nem veszi komolyan fenyegetését. Igen, ez esetben a pokol inkább szabadság- s menlevél volna a bűnösök számára, mint fék, korlát és elrettentés.

25. MÁS ELLENVETÉS

Ellenvetik: „Miért teremti meg Isten azokat, akikről előre tudja, hogy elkárhoznak?”

Az ilyen ellenvetőt ellenkérdéssel is le lehetne szerelni: Miért készítenek annyi autót, holott tudják, hogy mennyi szerencsétlenséget okoz? Miért engedik meg a világító- s főzőgázt, amikor oly sokan öngyilkosságra használják fel? Miért gyártanak repülőgépeket, hiszen velük annyian lezuhannak?

De maradjunk csak Istennél. Fönti ellenvetés voltaképp azt kívánja, hogy Isten csak oly ember születését engedje meg, akiről előre tudja, hogy üdvözül. De ez az így született emberekre ismét csak szabadságlevél lenne a bűnre. Az illető joggal gondolhatná, ha vétkezem is, nekem okvetlenül üdvözülnöm kell, hisz másképp meg sem születhettem volna.

Sőt mi több, minél gonoszabb, erkölcstelenebb, becstelenebb és konokabb volna valaki. Istennek annál jobban meg kellene magát erőltetnie, hogy az illetőt kegyelmeivel elhalmozza, annál inkább kellene szemet hunynia az illető bűnei felett és annál több gondja lenne, hogy a bűnöst valahogyan mégis csak üdvözítse. Szóval, szükséges volna, hogy Isten magát elhatározásaiban ellenségeitől is vezettesse vagy a gonoszokat épp azáltal jutalmazza, hogy világra jöttüket megakadályozza.

Hát ilyen gyengeséget, tehetetlenséget és ügyefogyottságot csak nem tételezhetünk fel a világ legfőbb Uráról, a végtelen igazságos, szent és bölcs Istenről.

Isten mindenkit üdvözíteni kíván, de az ő közreműködésével. Viszont senkit sem kényszerít a mennybe, hanem minden embernél jobban értékeli s tiszteletben tartja az ember szabadakaratát, amellyel megajándékozta, kitüntette és az állatok fölé emelte. Vagyis Isten mindenkinek azt adja meg, amit végtelen igazságosságának és egyben irgalmának megítélése alapján az illető megérdemel.

Végül ne felejtsük el, hogy a gonoszok nélkül sok embernek nem volna módja jónak, erényesnek, tökéletesnek lenni vagy maradni.

Gonoszok nélkül nem volnának vértanúk a szentek sorában és nem volna nagy érdem jónak, türelmesnek, megbocsátónak, szelídnek, emberszeretőnek maradni.

Nem az a jó úszó, aki az árral halad, hanem aki az árral szemben is előrejut. Noénak legfőbb erénye és érdeme nem az volt, hogy jó volt, hanem hogy az általános gonoszság közepette és ellenére is hű maradt Istenhez. Még Krisztus Urunk megváltó, példaadó és fölséges kereszthalála is elmaradt volna Júdás, Kaifás, Pilátus és a konok hitetlen zsidó vezetők nélkül!

26. ÚJABB ELLENVETÉSEK

A következő újabb ellenvetéseket inkább annak a szemléltetésére említjük, hogy néhány szerencsétlen ember milyen erőltetett, szinte képtelen ellenvetést talál ki, csakhogy valamiképp megnyugtassa bűnös lelkét azzal, hogy talán mégsincs pokol.

Az egyik ellenvetés így szól: Miért teremtett meg Isten engem akaratom ellenére? Ha engem előzetesen megkérdezett volna, nemmel válaszoltam volna. Hiszen inkább nem akarok élni, mint örökké boldogtalanul élni.

„Ha engem megkérdezett volna?” Az alföldi ember azt mondja, hogy „a volna a nincsnek a sógora”, a logika pedig azt állítja, hogy „képzelt szegre nem lehet kabátot aggatni”. Hát hogyan kérdezhetett volna Isten téged, mielőtt megteremtett? És különben is mióta szokta bármelyik úr vagy gazda megkérdezni szolgáját vagy inasát, megengedi-e, hogy egyáltalán szolgát fogadhasson. Vagy a tanár meg szokta-e kérdezni előzetesen a tanulót, megengedi-e neki a tanítást. Pedig Isten a legfőbb Úr.

Egyébként, ha az Úr megteremtett téged, ki mondja, hogy el kell kárhoznod? Ellenvetésednek alapjául szolgáló félelmed és elégedetlenséged csak addig tart, míg súlyos bűnökben óhajtasz élni és kisgyermek módjára Istennel szemben duzzogni és dacolni akarsz. Te magad mérgezed meg mostani életeddel örökkévalóságodat.

A helyett, hogy azt kívánod, vajha megkérdezett volna téged az Úr, meg akarsz-e születni, inkább magadat kérdezd meg, mert tőled függ, akarsz-e üdvözülni vagy elkárhozni. Az igenlő vagy nemleges válasz és ennek teljes érvényesülése is mindenképpen tőled függ.

A másik ellenvetés így szól: Miért nem semmisíti meg Isten a kárhozatot megérdemlő embert?

Azt válaszoljuk, hogy Isten elsősorban nem az emberek kedvét, ízlését, óhaját keresi, legkevésbé a gonoszokét, hanem a magáét. Márpedig az ö végtelen igazságosságának és fölségének nem a gonoszok megsemmisülése felel meg, hanem megérdemelt büntetésük.

A gonoszok megsemmisülésével Isten őket kisiklatni engedné az igazságszolgáltatás elől. Ez hasonló volna az olyan államhoz, amely a gonosztevőket a helyett, hogy büntetné, engedné külföldre szökni.

Végre, ha Isten megengedné, hogy a gonoszok a semmibe menekülhessenek, ezzel ismét csak újabb szabadságlevelet adna a minél bátrabb s vakmerőbb bűnözésre.

Hiszen már e földi életben a gyáva öngyilkosok miért menekülnek a vélt megsemmisülésbe? Mert, bár tévesen, de azt gondolják, hogy ezzel megszabadulnak a földi büntetéstől vagy a csalódott szerelem fájdalmától, avagy egy súlyos betegség kínjától. Ám ha Isten megsemmisítené a gonoszokat, ezzel ők valóban megszabadulnának minden kellemetlenségtől, és életük utolsó pillanatában joggal mondhatnák: mégsem bántam meg, hogy bűnösen éltem. Az ilyesmi pedig fenekestől felborítaná és felforgatná az erkölcsi rendet és a komoly igazságszolgáltatást.

Végre a gonoszok megsemmisítése Istent, Jézust és a Szentírást egyszerűen hazugokká tenné, akik a pokol létezését oly sokszor, oly világosan és akkora hangsúllyal hirdették.

Az örök boldogság és az örök kárhozat Isten jogarának két vége, ha ezt kiejtené kezéből, kifigurázhatnák hatalmát az emberek.

Akadt azután olyan valaki is, aki a következő véleményét gondolta ellenvetésnek a pokol ellen: a büntetésnek célja a javítás, a pokolban pedig ez ki van zárva.

Hát igaz, hogy a büntetésnek „egyik” célja a javítás, de csak e földi életben. Isten ezt a célt össze is köti földi büntetéseivel, pl. Dávid király esetében. De a másvilágon a javítás, a büntetésnek ez acélja elesik, mivel az elkárhozott a pokolban már nincs útban, hanem a végső célhoz jutott.

Különben a büntetésnek a javítás se nem egyedüli, se nem legfőbb célja. Nem is szólva a büntetésnek a bűn megelőzésére irányuló és elrettentő feladatáról és kiengesztelő, kiegyenlítő (vindicativ) céljáról, legfőbb célja az erkölcsi rend fenntartása, szentsége és sértetlensége. Márpedig, mint láttuk, Isten bölcsessége a pokolt tartotta e célra a legmegfelelőbbnek.

Ha a javítás volna a büntetés egyedüli célja, akkor legjobban járnának a folyton visszaeső, konok, javíthatatlan és megátalkodott gonosztevők. Ezeket az ellenvető szerint nem volna szabad büntetni, hiszen náluk a javulás kizárt dolog. A tanárnak nem volna szabad megbuktatni azt a tanítványát, akinek hanyagságát javíthatatlannak találja, a sikkasztót sem volna szabad elítélni, ha anyagi viszonyai kizárják azt, hogy valaha is visszafizesse az elsikkasztott összeget. Így festenek a gyakorlatban és a valóságban a szépen kieszelt „ellenvetések”.

Végre, mint Nagy Szent Gergely mondja, Isten az ő végtelen igazsága alapján valószínűleg csak azokat veti a pokolra, akik, ha a földön örökké élnének, itt is örökké vétkeznének.

27. KIK TAGADJÁK A POKLOT?

Hogy van-e pokol, az természetesen semmiképp sem múlik az emberek véleményén, hitén, hitetlenségén vagy ellenvetésein. De voltaképp kik is azok, akik nem hisznek a pokolban? Akiknek érdekében áll, hogy ne legyen! A poklot tagadóknak nem is azt kellene mondani, hogy „nem hiszek a pokolban”, hanem inkább, hogy „nem szívesen hiszek benne”.

Nem is kívánja vagy követeli senki sem, hogy szívesen gondoljunk a pokolra. Ki is gondolna szívesen ilyen szörnyű helyre? Senki sem. Csak az tagadja a poklot és lázadozik ellene, akinek nagy oka van a félelemre, hogy odajut.

A poklot tagadók legtöbbje álokok és erőltetett ellenvetések szimatolásával vagy keresésével ámítja magát és altatja el lelkiismeretét vagy félelmét, hogy annál vakmerőbben és akadálytalanabbul vétkezhessék.

Az emberiség nagyjában két részre oszlik. Az egyik részen látom a gyilkosokat, rablókat, tolvajokat, sikkasztókat, esküszegőket, erkölcstelen életűeket, érvénytelen házasságban összeállókat stb. Kérdezzük meg őket: Akarjátok-e, hogy lelketek halhatatlan legyen? Nem akarjuk! Akarjátok-e, hogy pokol legyen? Isten ments! Még gondolni sem szeretünk ilyesmire!

Ott van azután a másik fél: a jók, akik egész életüket Isten dicsőségének emelésére, embertársaik földi s örök boldogságának előmozdítására fordították, látom a szorgalmas templomlátogatókat, erkölcsös életűeket, hivatásukat lelkiismeretesen betöltő becsületes személyeket, a mintaférjeket s feleségeket, önfeláldozó szülőket, a buzgó s példaadó híveket s í. t. Ezektől is kérdem: Akarjátok-e, hogy lelketek halhatatlan legyen? Hát hogyne akarnók! Akarjátok-e, hogy legyen külön s utolsó isteni ítélet, végső igazságszolgáltatás s ennek megfelelően örök jutalom és örök büntetés? És feleletül örömujjongó, lelkesítő, hálával telt, Istent dicsőítő, allelujás igent hallok.

De visszakozok. Nemcsak a jók, a becsületesek, az erkölcsösek, a szentül élők hiszik és kívánják a poklot, hanem…

A pokolban nem hívőknél is megfigyelhetünk egy igen érdekes és felette jellemző lélektani tényt. Azt, hogy a poklot csak akkor és annyiban tagadják, amikor és amennyiben a sajátmaguk jövőjére gondolnak. De rögtön nemcsak állítják s hiszik, hanem kívánják is a poklot, hogy legyen, mihelyt ellenségükről van szó vagy valamely általánosan ismert, valóban nagyon gonosz emberről, íme egyetlen példa: Teljesen hitetlen pogány embernek volt egy keresztény haragosa. Ez utóbbi egyszer a bíróságnál igazságosan ellene tanúskodott, amiért a pogány bosszúra határozta el magát. A városon kívül megleste a keresztényt. A földre teperte és mielőtt szándéka szerint a tőrt beledöfte volna, így szólt a megfélemlítetthez: „Megkegyelmezek életednek, ha megtagadod hitedet.” A megszeppent ember megtagadta. Erre a hitetlen: „Ezt akartam, mert most kétszeresen döföm beléd a halált: testedben megöllek, hittagadásod miatt pedig még hozzá a pokolba jutsz, amit szívből kívánok neked!”

Szerencsére a halottnak hitt ember felgyógyult és közölte a vele történteket.

Voltaire-t a hitetlenek és vallásgúnyolók királyának szokták mondani. Midőn valaki dicsekedett előtte, hogy érvekkel tudja bizonyítani azt, hogy nincs pokol, Voltaire azt válaszolta: „Ennyire még nem vittem!”

Lelke mélyén és főképp a halál küszöbén még a hitetlen is, ha nem is hiszi, de valahogyan ösztöne érzi a poklot és fél tőle, amint hitte is, érezte is minden nép és vallás, hogy van pokol. És amit bizonyossá tett a világ Urának szava, kijelentése és isteni tekintélyei.

(folyt.)

Létrehozva 2020. augusztus 6.