Tower Vilmos SJ: Másvilág, pokol, mennyország (26)

28. EGY OSTOBA KÉRDÉS

A 19. század végén vetette fel egy hitetlen író a kérdést: Ha a mennyország örökké tart, nem fogunk-e ott unatkozni? Azóta ezt az ostoba gondolatot vagy inkább éretlen gúnyt annyiszor megismételték felületes elmék, hogy érdemes rá röviden válaszolni.

Az unalom gyengeség, értelmi betegség, gyarlóság, hiányérzet, kellemetlenség, sötét árny az életben. Márpedig a mennyben kizárt minden gyengeség, betegség, hiány és gyarlóság, tehát az unalom is.

Hiszen már e földi életben is valóban művelt ember soha nem unatkozik. Vagy kérdem: az édesanya unja-e gyermeke jelenlétét? A jegyes a jegyespárját? Az emberek unják-e a vagyonszerzést, a mindennapi evést, alvást vagy más szükségletet?

Fergus Humme, a hírneves angol író mondotta: „Egy fogalom van, melyről nem tudnék írni, ha akarnék is, mert magam soha nem tapasztaltam, ez az unalom.”

Igazi érték nem ébreszt-e mindig és újból lelkesedést és odaadást? Hogyan untatná hát az embert az értékek végtelen sokasága és teljessége?

Isten boldogító látása is nemcsak látás, nézés, szemlélet, hanem cselekvés. Isten nemcsak lény, hanem örök tevékenység, és akik vele vannak, e tevékenység részeseivé válnak.

„Ez a mennyei élet – írja Prohászka O. püspök – amellett, hogy határtalan, mégis oly bensőséges, mint az örömök zárt kertje s az örök szeretetnek izzása.” (Diad. Világn. 1911. kiad. 183. old.)

Azt hiszem, hogy a mennyei élet forgalmasabb, élénkebb és sokoldalúbb, mint a földi fővárosoké. Úgy gondolom, hogy a pesti körút, a londoni City, a newyorki Broadway még déltájban is nyugodt, csendes, üres a menny lüktető, tevékeny, mozgalmas életéhez viszonyítva. Igen, a mennyben mindig dél van. Itt annyi a látni, a csodálni, az élvezni való, itt minden annyira lefoglalja a lelket, annyi az ok és szükséglet a dicsőítő énekre, a hálaadásra és a győzelem ünneplésére, hogy nem futná az idő, ha volna ilyen a mennyben.

A mennyben Isten képesíti az embert örök örömre, szüntelen élvezetre, végnélküli, unalommentes boldogságra!

A következőkben megkíséreljük egy talán nehézkes, kevéssé sikerült, de némelyek számára talán mégis érdekes módon szemléltetni a szóban levő nehézségnek lélektani megoldását:

Az időnek két kiterjedése (dimenziója) van. Az egyik az óra szerint pontosan mérhető, tárgyilagos tartamú, a másik az egyáltalán nem mérhető mélysége, vagy ha úgy tetszik, súlya. Egy példával világítjuk meg a kettő között levő különbséget.

Valaki tizenkettőtől tizenhárom óráig várakozik a villamosra, amellyel sürgősen haza szeretne utazni, egy másik 12-13 óráig szerelmesével van együtt. Mindkét személy tárgyilagosan pontosan egy óra hosszat időzött, de az elsőnek ez az egy óra szinte végtelen hosszúnak tűnt fel, a másik ugyanazt az órát szinte percnek érezte.

Az időnek e viszonylagos, lélektani, egyéni mélységére ugyancsak érdekes példa az álom, amikor egy-két percnyi idő alatt órákra nyúló élményről álmodik valaki. Más példa, amikor életveszélyben akárhány ember egy pillanat alatt szinte egész életét átéli, végigszemléli. Paul Bourge „Szemközt a halállal” c. munkájában dr. Marsai orvos mondja: „Számos betegem beszélte, hogy a narkózis első másodperceiben életének mindenféle részlete megelevenedik, egy szempillantással éveket fogunk át, pedig az éter vagy kloroform belélegzése csak egy pillanatig tartott.” (I. m. Bp. 1923. 129. old.) Mi mindebből a tanulság? Minél tartalmasabb, kellemesebb, kívánatosabb az idő, azt alanyilag annál rövidebbnek érezzük. A kettő fordított arányban áll egymással szemben. Mármost végtelen gazdag, élvezetes és boldog időt egyénileg és alanyilag végtelen rövid ideig, vagyis mint állandó, örök jelent érezzük.

E fejezet befejezéséül halljuk Vianney Szent Jánosnak idevágó egyszerű, gyermekded, de kedves és eredeti elbeszélését:

„Volt egy jó szerzetes, aki azt hitte, hogy a mennyei paradicsomban az időt hosszúnak fogja érezni. A jó Isten álmot küldött rá, amellyel másra tanította.

Egy napon, amidőn a kolostor kertjében volt, kis madarat pillantott meg, amely ágról-ágra röpködött és annál szebbé vált, minél tovább szemlélte, végül oly széppé vált, de annyira széppé, hogy a szerzetes nem tudta szemét levenni róla, követni kezdte és szerette volna elfogni. Végre azonban abbahagyta szándékát, mert elgondolta, hogy talán már félóránál is tovább fáradt a madárnál.

Ezért hát visszaindult a kolostorba, de szerfölött elcsodálkozott, amidőn a kapunál olyan testvért talált, akit még soha nem látott és a testvér hasonlóképp őt sem ismerte. Még nagyobbra nőtt a csodálkozása, amikor az egész házban csupa idegen arcot és új személyeket vett észre.

Megszólalt: „És a mi atyáink hol vannak?” A többiek rábámultak anélkül, hogy megismerték volna. Végre megnevezte magát, keresték nevét az évkönyvekben és látták, hogy száz évvel ezelőtt élt ilyen nevű szerzetes a zárdában; a mi szerzetesünk pedig rádöbbent, hogy már száz év telt el azóta, hogy a kertbe ment. A jó Isten ezzel az álmával mutatta meg neki, hogy a mennyben nincs időtartam, tehát hosszú idő sem.” (Geist. des Joh. Vianney.” Regensburg, Mainz. 1896. III. Aufl. 234-235. S.)

29. AZ ÜDVÖZÜLTEK SEGÍTSÉGE

Az üdvözüllek egyik öröme, képessége s kiváltsága az is, hogy segíthetnek övéiken, akik még e földön élnek.

A megdicsőültek együttérzéssel kísérik, imáikkal s közbenjárásukkal támogatják azokat, akik ezt az égi segítséget jó célra és jószándékra kérik.

Üdvözült embertársainknak sokasága nyújtja felénk készséges segítő kezét.

A jó Isten azonban nemcsak, sőt talán nem is annyira a mi kedvünkért engedi az üdvözültek segítségét, mint inkább meg akarja dicsőíteni szentjeit ezzel a kiváltsággal. Hiszen ők is megdicsőítették Istent földi életükben. A Szentírásból tudjuk, hogy Mózes közbenjárt népéért Istennél, Ábrahám a sodomaiakért, Szent Pál a híveiért, viszont a hívek Szent Pálért. (Kol. 1, 9. és 4, 3; Róm. 15, 30; I Tessz. 1, 2. és 5, 25; II 3, 1; I Tim. 2, 1; Zsid. 13, 18. stb.) Mennyivel inkább közbenjárhatnak értünk az üdvözültek a mennyben, a harc jutalma és a győzelem diadala után?

Elmondhatjuk Szent Bernáttal, hogy „nem a feledékenység földje az, amely elfoglalja őket, és végre nem a föld, hanem a menny! Vajon a mennyei tartózkodás megkeményíti-e a lelkeket vagy megfosztja őket a visszaemlékezéstől, szeretettől és kegyelettől? Ellenkezőleg, az Isten fényességében felderül az emlékezet, tökéletesedik a szeretet, amelyet a halál el nem szakíthat tőlük. A boldogok tisztábban megismerik az Istent és a felebaráti szeretetnek nagyságát és fontosságát.”

Bizony szomorú és sajnálatraméltó menny volna az, amelyben az üdvözülteknek tilos volna Istent kérni, hogy segítse meg azokat, akiket ők szeretnek vagy akik őket Istenért szeretik.

A jó Isten különben az egész egyháztörténelmen át számos feltűnő és feltétlenül hitelesített csodával igazolta a szentek segítségül hívásának eredményét.

Csupán közbevetően említjük meg, hogy bármely üdvözültnek imáját és közbenjárását kérhetjük, persze azzal a feltevéssel, hogy az illető valóban a mennyben van.

Ellenben nyilvános tiszteletet csak Isten ama szolgáinak szabad nyilvánítanunk, akiket az Egyház a szentek vagy boldogok sorába iktatott, vagyis akiket szentté avatott. (Egyh. Törvényk. 1277. kánon.)

Persze a ,,szenttéavatás” nem azt jelenti, hogy a többi, akit az Egyház részéről nem ért ez a kitüntetés, nem volna, vagy nem lehetne szent, nem üdvözülhetett volna.

Nemde egyik-másik katona mellén ott csillog a vitézségi érem?

Dicső hadjárat után az államfő ezzel tünteti ki a legvitézebbeket.

Talán a többi, akit nem ért ilyen kitüntetés, csupa gyáva, pipogya, anyámasszony katonája?

Ki gondolhatna ilyent?

De amazok hősök voltak a legjavából, a bátrak legbátrabbjai és vitézek oly fokban, hogy maga a legfelsőbb hadúr ország-világ színe előtt tanúságot akart róluk tenni és őket a többinek példaképül állította; ezt jelenti a vitézségi érem!

Nos, mindnyájunknak élete voltaképp harc e siralom völgyében; „Militia est vita hominum. Harc az emberek élete” – mondja a Világapostol.

És az üdvözültek? Ők győztesek e harcban, hősök az erényben, hősök az Isten és a felebarát szeretetében!

Mármost ez erényhősök, az üdvözültek között – magunk is közéjük akarunk tartozni – voltak olyanok, akiknek vitézsége a lelki harcban, kitartása és az erények gyakorlásában mutatott hősiessége olyan kiváló, a többi hősét is annyira elhomályosítóan ragyogó volt, hogy maga az Egyház hivatalosan is tanúságot tesz hősiességükről, kiváló életszentségükről és a földi fejedelmekhez hasonlóan szintén vitézségi éremmel koszorúzza homlokukat: a szentség dicsfényével.

Ezekről mondjuk, hogy az Egyház „szentté avatta őket”. A szentté avatás tehát nem tesz és nem tehet valakit szentté. Szentté Isten kegyelmével mindenki csak önmagát teheti. A „szentté avatás” csak az Egyház hivatalos tanúságtétele valakinek szentségéről és az illető erényhősnek ünnepélyes példaképül való odaállítása.

De mi módon értesülhetnek az üdvözültek imáinkról?

A módját nem tudjuk. A hittudósok véleménye, hogy a szentek a hozzájuk intézett kéréseket az isteni lényegben, illetve az isteni mindentudásban, mintegy tükörben látják.

De ha nem ismerjük is az üdvözültek ismeretszerzésének a módját, a módnak nem ismerése nem lehet elegendő ok arra, hogy magát az ismeretet tőlük elvitassuk.

Peruba utazott egyik honfitársunk. Elbeszélte, hogy egy bennszülött fiút kosár fügével a szomszéd község egyik hivatalnokához küldött. A kosárhoz levelet mellékelt, amelyben jelezte a küldött fügék számát.

A hivatalnok a levél alapján rájött, hogy a fiú erősen megdézsmálta a kosár tartalmát. A fiú eleinte tagadta bűnét, de mikor a hivatalnok szám szerint megmondja neki, hogy hány fügét evett és a mellékelt levélre hivatkozik, a fiú bámulatában majdnem összerogyott, mert az írás mesterségéről halvány fogalma sem volt és nem ment fejébe, hogyan is árulhatta el őt el az a darab papír, holott ennek sem szeme, sem szája nincs.

Ez a fiú nem tudta, nem ismerte az ismeretközlés módját, mégsem tagadhatta a tényt, hogy a levél árulója lett.

De minek a perui fiúra hivatkozni? Száz év előtt a legtudósabbnak sem jutott volna eszébe, hogy itteni beszédünket egy másik világrészben meghallgatják, mert a módját nem ismerték.

Az emberi tudás kapcsolatot hozott létre az emberek százezrei között, akiket mi sem köt össze, csak a levegő és a légkör láthatatlan hullámai. Sőt ma már nemcsak érthetően hallhatjuk azt, amit tőlünk ezer kilométernyire valaki mond (nem is kiabálva, hanem rendes hanggal), hanem láthatjuk is az illetőt és környezetét.

Sőt ma már tudjuk, hogy a rádióhullámok keresztülhatolnak a Föld légrétegein és eljutnak a világéterbe is (Jörgen Hals és Störmer norvég tudósok kísérletei).

Ha tehát már az ember képes az ismeretközlésnek ilyen csodálatos módjára, hát akkor a mindenható Isten nem tudná lehetővé tenni, hogy az üdvözültek valamelyes módon értesüljenek imáinkról? Ilyen ügyefogyottnak tartsuk a fizikai világ Törvényhozóját, a természet Alkotóját és a feltalálók Teremtőjét?

Ha Isten tőlünk, bűnösöktől nem tagadja meg a távolról való ismeretközlés módját, az égiektől, a szentektől, az Ő barátaitól megtagadná azt? Lehetetlen!

30. KIK JUTNAK A MENNYORSZÁGBA?

Kik üdvözülnek? Erre a kérdésre elméletben nagyon könnyű s egyszerű a válasz: Akiket semmiféle bűn- és büntetésadósság nem terhel. Akik tehát (a keresztség után) vagy egyáltalán nem vétkeztek, vagy akik bűneiket és megérdemelt büntetésüket e földön vagy a tisztítóhelyen tökéletesen levezekelték. Egyszóval a mennybe csak az árnyéktalanul és maradéktalanul tiszta lelkek juthatnak.

Az Úr Jézus maga többízben nyilatkozott e kérdésben:

„Bizony, bizony mondom nektek, ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába.” (Jn. 3, 5.)

„Fölkele egy törvénytudó, kísértvén őt (Krisztust) és mondván: Mester! Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? Ő pedig mondá neki: Mi vagyon írva a törvényben? Miképpen olvasod? Amaz felelvén, mondá: Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és egész elmédből, felebarátodat pedig mint tennenmagadat. És mondá neki: Helyesen feleltél; ezt cselekedjed és élni fogsz.” (Lk. 10, 25-28.)

„Hogyha nem fogja felülmúlni a ti igazságtok az írástudókét és farizeusokét, be nem mentek a mennyek országába.” (Mt. 5, 20.)

„Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram, megyen be mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyen be mennyek országába.” (Mt. 7, 21.)

A mondottakból megérthetjük, hogy a felnőtteknek bizony nem éppen könnyű elérni az üdvösséget. Ezt alaposan ki kell érdemelnünk. „Nem lép be oda semmi megfertőzött vagy undokságot és hamisságot cselekvő.” (Jel. k. 21, 27.)

De még a bűntelenség sem elegendő. Ez az üdvözülésnek csak a nemleges feltétele. Tevőleges erőlködésre, küzdésre, harcra, kiállásra, áldozatra is szükség van. Az Úr Jézus azt mondotta: „Törekedjetek a szűk kapun bemenni.” (Lk. 13, 24.) E mondat igéjét a magyar fordító nagyon gyenge szóval fordította le. Az eredeti görög szöveg így szól: „Agonizáljatok” e belépésért. Vagyis ha kell, élethalál harccal, életetek feláldozásával is küzdjetek érte!

Ugyancsak az Úr Jézus mondotta: „A mennyek országa erőszakot szenved és az erőszakosak ragadják el azt.” (Mt. 11, 12.) Vagyis az üdvözüléshez szükség van erős lélekre, a bűnnek és szenvedélyeknek erős kézzel való irgalmatlan kiirtására, az üdv akadályainak győzelmes elhárítására és az erény s jócselekedetek állhatatos gyakorlására. A mennyországba nem lehet csak úgy kényelmesen besétálni, mint a földi szórakozóhelyekre.

„Sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába” – mondja a Szentírás (Ap. csel. 14, 21.), és Nagy Szent Gergely pápa: „A nagy jutalmat nem lehet másképp elnyerni, mint csak nagy nehézséggel.” (37. hom.) De ha a mennybe jutás ilyen nehéz, küzdelmes s áldozatos, vajon ki üdvözülhet?

Hát ezt már Krisztus Urunk idejében is megkérdezték. És az Úr válaszolt is rá.

Úgy történt, hogy az Úr Jézus egy alkalommal kijelentette, hogy „mily nehezen jutnak Isten országába, kiknek vagyonuk van”. (Lk. 18, 24.) „Akik ezt hallották, – folytatja az evangélium – mondák: Hát akkor ki üdvözülhet? Mondá nekik (Krisztus): Ami lehetetlen az embereknél, lehetséges az Istennél.” (Lk. 18, 26-27.)

Vagyis bármily nehéz, fáradságos és küzdelmes, szinte lehetetlennek látszó a menny kiérdemlése pusztán természetes emberi akarattal s törekvéssel, azt bőségesen pótolja a jó Isten természetfölötti segítsége, kegyelme, áldása és – irgalma!

(folyt.)

Létrehozva 2020. szeptember 26.