Nyár, meleg, strand, fülledt ritmusok, lágy akkordok, hullámzó dallamok… Kinek ne lenne ismerős ez az idilli kép? Napjaink valósága, vagyis fogyasztói pszeudokultúrája elképzelhetetlen háttérzene nélkül, legyen szó vásárlásról, sportról vagy egyszerűen egy jóleső henyélésről, amit a nyugati kereskedelmi feketemágusoktól fantáziátlanul (franchise-szerűen) átvett terminológia szerint wellnessnek mondunk.

Tudjuk a zenei enciklopédiákból, hogy létezik autonóm zene, amit azért csinálnak, mert zenét akarnak csinálni, és funkcionális zene, amit meg azért, hogy valamilyen tevékenységhez társuljon. Primitív felosztás, de valahol el kell kezdeni. A történelem hajnalán autonóm zenének nevezhettük a szöveg- és dallamközpontú zenét, amivel hivatásos muzsikusok meghitt környezetben szórakoztatták a hatalmasokat vagy bárkit, aki kíváncsi volt rájuk (természetesen a vándor vagy lokális énekmondók dalainak is volt funkciója: a kor médiáját, történelemkönyveit és családi históriáit jelentették).

Funkcionális zene volt a munkadal és a katonadal, amiben minden a ritmushoz igazodott, kalapácsütés, evezőcsapás, kaszalendítés, menetelés vagy roham ritmusához (aki nem tudja el- képzelni, milyen egy roham ritmusa, hallgasson bele bármilyen úgynevezett galoppozás, avagy középtempós metálnótába: ezek ritmizált lovasrohamok). Ma egy közönséges munkadal, legyen a volgai hajóvontatóké, a kínai lepénysütőké vagy a magyar aratóké, már népművészet, eredeti funkcióját vesztett autonóm zene (persze rögtön vissza is nyeri, ha valaki azt dúdolgatva kezd hajót vontatni, lepényt sütni vagy aratni, de beléptidíjat szedni akkor megint nem lehet rá).

Ma a zene végtelen. Semmilyen zene nem tilos, minden zenész olyan zenét csinál és minden hallgató olyan zenét hallgat, amilyet akar. Ebben a végtelenben a modernitás óta benne van a zene ellentéte is: a zaj, amely ma közmegegyezésesen (vox populi) szintén zene.

Egy átlagos strandbüfében, sporteseményen, plázában, bulin, bárhol, ahol nagy tömeg gyűl össze azért, hogy úgy viselkedjen, mint egy nagy tömeg, funkcionális zene szól. Ha experimentális, fúziós dzsessz vagy zürjén-ócseremisz népdalcsokor dallamait fújná felénk a lágy nyári szellő a fitneszteremből, az is funkcionális zene Jenne, mert azért tették be a lejátszóba az intézmény vezetői, hogy mi az ő intézményükben költsük el a pénzünket. De fenti helyeken, ahol a kultúra csupán jól átgondolt gazdasági elképzelések egyik mellékkérdése, kizárólag valami szintetikus, embertelen, ipari döngölést lehet hallani.

Az elektronikus zenének is megvannak a maga zsenijei, napszámosai és páriái — de itt nem elektronikus zenéról van szó, hanem olyan zajmasszáról, amit érző, gondolkodó emberi lény egyszerűen nem is hozhatna létre, mert nem emberi. Ha végtelenül nyitottak vagyunk: lehetne a zajmassza a cölöpverők vagy a Thor kalapácsával dolgozó fegyverkovácsok munkadala is, de értelme, pláne esztétikája igy sincs. Evidencia: az ütemes zenére testünk spontán reagál.

Révülten ringatózunk, vonaglunk vagy elbambulunk (a világok közt kaput nyitó, sámándobos révület és a monoton zaj mesterséges eksztázisa között posztmodern vulgárértelmiségiek nagy élvezettel találnak kultúrtörténeti összefüggést — nyilván találnának a késő reneszánsz freskók és a vintage pornó között is, de szerencsére nem mennek oda, ahol késő reneszánsz freskók rendesen tartózkodni szoktak, így ezt eddig megúsztuk).

Ezzel a legegyszerűbb a népet fogyasztásra, görcsös, kapkodó zabálásra, ürítésre, aztán megint csömörig töltekezésre bírni. Ez már biopszichológia: a gyomromban dübörög a basszus, gyorsabban eszem, gyorsabban iszom, gyorsabban emésztek. Mindent gyorsabban csinálok, mint az anyatermészet megkívánná. De miért kell ehhez a primitív, rövid távú, kapitalista rémálomhoz ennyire szörnyű zaj? Attól félnek talán, hogy ha némi dallam is van benne, akkor lassabban zabálja a hamburgerét a fogyasztó és tovább talál életben maradni? Vagy hogy véletlenül kifejlődnek bizonyos esztétikai idegvégződései, és nem zabál több hamburgert meg nem kölcsönöz több jet-skit?

Rengeteg jó zene van a világon. Minden műfajban van jó. Legalább annyi jó zene van a világon, mint rossz. És mégis, direkt a legrosszabbat hallgatják. Hiszen ha nyomasztó, monoton, rideg zenére vágynak, akkor kapásból ott a Depeche Mode, a Nine Inch Nails vagy a Helium Vola. Egy világhírű pop, egy világhírű metál-electro avantgard és egy teljesen rétegavantgárd (naná, hogy ez a kedvencem: opera-énekesnő, gregorián dallamok, német és latin szövegek a végítélet basszusaira — mi kell még?).

Ha fölsorolnám az egész kínálatot, tovább tartana, mint jelen írásom (de a hergelés kedvéért még: Front Line Assembly, Ministry, Skinny Puppy, Project Pitchfork, Fear Factory, Juno Reactor, Rammstein, Marilyn Manson, Covenant — vigyázat, a svéd Covenant darkos szinti- popot, mig a norvég Kovenant indusztriális black metált játszik!), És még csak a monoton, nyomasztó, rideg zenéknél tartunk.

Itt is van egy határsáv, ahol a virtuális valóság átkai mellett némi áldás is átszivárog hozzánk; ha meghallgatok az internetes reklámkloákán mondjuk két mongol folkmetál zenekart (egyik kedvencem a Hu, nemrég a Dankó Rádión is hallható volt főműsoridőben! Alig hittem a fülemnek: ilyen abszurd dolgokat inkább kitalálni szoktam, mint tapasztalni.  Jólesett hallani, hogy ez valóság), a rendszer rögtön elkezdi szórni a többit. És nemcsak a folkmetált, hanem a tradicionális népzenét is, meg bármit, amit a címkék alapján odacsoportosít. Egy délután alatt át lehet tekinteni egy ország zenei jelenének főbb zsánereit.

S a nép, az istenadta nép mégsem ezt teszi. De miért?

Nos, a választ nem strandbüfében, konditeremben vagy faluvégi kurta diszkóban találtam meg, hanem saját lakásunk előtt, ahol az útkaparó munkások a betont törték, mert valaki azért adott nekik pénzt, hogy éppen ott törjék a betont (ha nem egy teljesen ugyanolyan betont tettek volna a helyére, hanem selymes füvet nünükével meg évelő nyári tőzikével, még értelmet is kapott volna a dolog).

A munkásoknál rádió volt, de erre jó ideig nem jött rá senki, mert ment a légkalapács. Aztán a légkalapács elhallgatott, és megszólalt egy sokkal gyöngébb, halkabb, légiesebb légkalapács —az volt a rádió. Megvilágosodtam: hiszen ha olyan zenét hallgatna az a szegény ember, amely, ha nem is maradéktalanul, de legalább jelentősen szebb és esztétikusabb a légkalapácsnál, akkor soha többé nem volna képes kezébe venni a légkalapácsot.

Azért hallgat zene helyett zajt, hogy földelje magát. Hogy a civilizációban való túlélése érdekében magát is bebetonozza a betonba, az ipari monotóniába, a halott anyag vég nélküli önfertőzésébe. Ha nem fogyasztói zajt hallgatna, hanem valódi zenét, akkor elhinné, hogy van menekülés a betonpokolból, és félredobná a légkalapácsot. De direkt nem akar menekülni, mivel fél az ismeretlentől. Igy alsótudati árnyékolástechnikát használ, amit a fogyasztói társadalom minden igényt kielégítően szolgáltat (ugyanez a helyzet a szépirodalommal és a pletykalapokkal), korosztálytól függetlenül.

Tehát azért hallgatunk rossz zenét, mert félünk kimenni. Félünk attól, hogy megpillantjuk a szabályozott, épített mátrix helyett a teremtett világ valóságát (szabadidős-kulturális időtöltéseink során olykor közvetlenül találkozunk a teremtett világgal, tehát nagyon fontos, hogy például a strandon úszva iszonyatosan rossz zenét halljunk, és folyamatosan eszünkben tarthassuk: mi nem a természethez, hanem a betonhoz, nem Istenhez, hanem a sátánhoz tartozunk).

Pedig legkésőbb a halálos ágyán mindenki meg fogja látni. Ezért aki még életében elkezd jó zenét hallgatni, nem fog majd annyira megijedni, amikor haldoklik. Próbálják csak ki!

(Forrás: Dunántúli Napló – Előretolt Helyőrség melléklet, 2019. nov. 9.)

Létrehozva 2023. november 14.