Bangha Béla: Jellemrajzok a katholikus Egyház életéből
ELŐSZÓ
Általános a panasz, hogy napjainkban egyre ritkábbak a – jellemek. Korunk bámulatos eredményekkel dicsekszik technikai vívmányok tekintetében; de benső tartalom és érték, benső erő és erkölcsi műveltség tekintetében egyre mélyebbre sülyed.
„Összeszorul az ember szíve – írja egy újkori író, – ha látja, hogy minden haladásnak indult, csak az erkölcsi erő nem szaporodott.”1
„Kultúránk – írja egy legújabb pedagógus, – egészben véve első sorban technikai kultúra. Legtöbb megnyilvánulása elárulja, hogy a külső természet felkutatása- és kiaknázásában vész el főtevékenysége…
„Modern kultúránk magaslatáról büszke öntudattal pillantunk le a bensőség egykor virágzó, ma elavult művelésének maradványaira. Nagyra vagyunk uralmunkkal a külsőségek fölött. Büszkék vagyunk korunkra, melynek távírója és távbeszélője, vasutai és gyorsgőzösei ezernyi-ezer új kapoccsal fűzték egymáshoz az emberiséget, – holott mindez valójában csak még mélyebbre szakasztottá szét az ürt az emberek között; hiszen lázas sietségű életünk egyre kevesebb időt és nyugalmat hagy arra, hogy önmagunkról és embertársainkról gondolkozzunk; s ennek következtében egyre rövidlátóbbakká, egyre ingerlékenyebbekké leszünk egymással szemben... Felfedezzük az éjszaki sarkot s behatolunk a legsötétebb földrészek járatlan rengetegeibe; újnemű fénysugaraink keresztülvilágítanak egész csontrendszerünkön; messzelátóink és nagyítóüvegeink naponkint új világokat tárnak fel szemeink előtt; – és mégis: e sokféle felfedezés nagyszerű korszakában bensőleg sok tekintetben csak szegényebbek lettünk!...”2
Akiket ilynemű aggasztó megfigyelések gondolkodóba szoktak ejteni, azok – ha egyáltalában kétségbe nem esnek az emberiség jövőjén – mentő- és óvószereket keresnek az általános erkölcsi süllyedés és elerőtlenedés megakasztására.
Újabbnál újabb erkölcsbölcseleti elméletek és népnevelési rendszerek, ethikai társulatok és folyóiratok, a tudomány és a törvényhozás nagy elmeéllel és sok erőmegfeszítéssel kísérleteznek a nagybeteg társadalmon: ezerféle úton-módon igyekeznek új erkölcsi életerőt ébreszteni benne. Az eredmény pedig az, hogy a szegény beteget a sok kísérletezés csak még gyengébbé, még erőtlenebbé teszi. A továbbsüllyedés szakadatlan, az eldurvulás mind szélesebb arányokban terjed, s a jövő látóhatára egyre sötétebbé válik.
Pedig nem kár-e ezért a sziszifuszi erőlködésért, mikor oly közel van az a hatalmas kultúrai tényező, mely bizton útját állná az erkölcsi satnyulásnak? Nem kár-e, ha új csapást akarunk vágni az áthatolhatatlan rengetegbe, mikor előttünk áll a kész és biztos országút, mely a századok viharaival győztesen dacolt és legegyenesebben visz célhoz? Minek kapkodunk ezernyi egynapos éltű, kipróbálatlan mentőszer után, mikor ezerszeresen kipróbált, biztos hatású eszközünk is van?
Az ókor nagy gondolkodói is ebben az eszközben látták a benső ember művelésének legjobb fejlesztőjét; a történelem emberöltői őreá mutatnak, mint az egyesek, a népek és a korszakok legjelentősebb szellemi erőforrására, s még akik egyébként ellenséges érzülettel viseltettek is irányában, gyakran megvallottak, hogy az emberiség életének minden igazán nagy korszaka ezen művelődési tényezőnek köszönhette nagyságát.3
Ez a művelődési tényező – az egyetlen, mely biztos reménnyel néz a jövőbe: – a vallás.
A vallás az ő örök alapokra épített szilárd világnézetével, az ő nagy tettekre, áldozatos küzdelmekre lelkesítő indítóokaival, az ő fölemelő, tisztító, csüggedni nem engedő eszményeivel s az ezen eszményeket megtestesítő élő példaképeivel: ez a vallás ma is, a XX. században is új erőkifejtésre, új eszményekre, új erkölcsi virágzásra ébreszthetné az önmagával meghasonlott, erejében megfogyatkozott társadalmat.
Ezt igazolja a nagy jellemek, az élő példaképek egész sorozata, melyekből néhányat szemelvényül szándékozunk bemutatni jelen munkánkban.
Konkrét példák mindig többet bizonyítanak, mint elvont elméletek; az élet maga pedig sokkal hathatósabb, sokkal meggyőzőbb érvelés, mint minden okoskodás és bölcselkedés az élet fölött. (Foerster.) „Gyümölcséről ismeritek meg a fát.”
Azoknak pedig, kik a vallás jellemnevelő és erkölcsművelő erejéről amúgy is meg vannak győződve, buzdulásul szolgálhat a kiváló példaképek tanulmányozása, melyek e lapokon eléjük tárulnak.
Zichy Nándor gróf, katholikus jeleseink e kimagasló alakja, abban lelte a magyar katholikus ügy állandó háttérbe-szorításának fő okát, hogy a magyar katholicizmusban kevés az egyházias gondolkodás, a lelkesedés és öntudat.4
Egy kiváló írónk még többet mond. „Alig van oly félénk tábor – írja, – mint aminő a magyar katholikus társadalom. Mintha csak szégyellné katholicizmusát. Úton-útfélen gúnyolják, rágalmazzák katholikus intézményeinket s a katholikusok ahelyett, hogy erélyesen felszólalnának igazaik mellett, suttyomban továbbállnak, vagy felvilágosodottságuk fitogtatásával együtt ízléstelenkednek szent hitük ócsárlóival.”5
Szeretjük remélni, hogy túlzott a panasz, de valami mindenesetre nagyon igaz benne s ez a valami is elég szégyenteljes, elég sajnálatos dolog.
Nem segítene-e nagyban ezeken a bajokon is, ha többet foglalkoznánk nagyjaink emlékével ? Nem emelné-e új lelkesedésre s öntudatra a félénk szíveket, ha látnák, hogy éppen a katholikus hit azon talaj, melyen az emberi nem legszebb díszei, legnemesebb jellemei növekedtek naggyá?
És végül még egy szempont ajánlhatja jeleseink életének tanulmányozását: a gyakorlati szempont. Sokan vannak, akiket nemes szívük és vallásos buzgalmuk nagy tettekre, magasztos célokra hevít, de akik nem igen találnak alkalmat és nincs eléggé találékony tehetségük jóakaratuk érvényesítésére.6
Dudek János dr. szerint: „1848 óta nincs a magyar katholikusoknak a teendőket jóval előbb megindító, ügyeiket előbbre vivő, az erőket cselekvésre irányító s a bajokat megelőzni képes akció-programjuk. Mindig csak esetről-esetre kapkodnak, amikor a baj már rendesen a nyakukra nőtt.”7
Talán ezen is könnyebben változtathatnánk, ha különféle országokban, időkben s állásokban élt jeleseink példaképén tanulmányoznók az igazi hitbuzgalom találékonyságát?...
*
Meglehet, hogy megakad rajta valaki, hogy csakis teljes, meggyőződéses katholikus jellemeket választunk buzdulásunkra. Okul sokfélét mondhatnánk, anélkül, hogy a többi keresztény felekezetek nagy embereit érdemükön alul kisebbíteni akarnók; itt azonban elég, ha magunk helyett egy protestáns költőt, a német Lavater-t beszéltetjük, ki a katholikus vallás elsőrangú jellemképző erejét Stolberg gróf megtérésekor eképp ismerte el hozzá intézett levelében :
„Válj díszére a katholikus egyháznak! Gyakorold amaz erényeket, melyek a nemkatholikusokra nézve elérhetetlenek ... Légy szent, aminő Borromei Károly volt! Nektek vannak szenteitek, nem tagadhatom; nekünk nincsenek; legalább nem olyanok, aminők a tieitek...”8
A megjelölt szempontok tekintetbevételével természetes, hogy teljességre már az anyag beláthatatlan terjedelme miatt sem törekedhettünk semmi tekintetben sem, aminthogy az sem lehetett szándékunk, hogy kimerítő történeti rajzokat, eredeti és a tudományra nézve új adatokat állítsunk össze jellemeinkről. Hammerstein Lajos S. J. hasonló tárgyú művét9 véve némi irányadóul, megbízható monografiák alapján lehetőleg rövid és változatos jellemrajz-sorozatot iparkodtunk összeállítani, különféle nemzetekből, különféle időkből, különféle állásokból válogatva ki egyet-egyet s úgy mutatni be futólag, röviden, vázlatosan. Szinte fáj, hogy csak ennyit hozhatunk egyszerre s célszerűségi okokból ezúttal annyi mást mellőznünk kellett – pl. Szent István királyt is. De ismételjük: csak néhányat választhattunk ki a sok közül, csak egy-egy kalászt szakítva ki mintegy találomra innen is, onnan is az aranyszínű vetés egész beláthatatlan rónájáról, melyet a katholikus egyház talaja, a keresztény légkör melege s a természetfölötti malaszt fénysugarai érleltek meg az emberiség kincsévé, örömévé és dicsőségévé.
Talán ez a kevés is sokra lelkesíthet és taníthat.
Vedd és olvasd, szíves olvasó, s ha tudsz lelkesülni azért, ami erkölcsileg szép és nemes: buzdulj a jellemhősök követésére!
Kalocsa, 1908.
1 Michelet: Histoire de France, III. k., 622.l. (Sarmaságh: A család, egyház és állam. I. k., 7. l.)
2 Dr. F. W. Foerster (zürichi egyetemi bölcselettanár): Jugendlehre. (Berlin, Reimer, 1906.) 1. és 2. l.
3 Sok más helyett álljon itt Goethe szava: „Minden korszak, melyben bármiképpen is uralkodott a hit, fényes, lélekemelő, az egykorúakra s az utókorra nézve egyaránt gyümölcsöző volt. Viszont minden kor, mely a hitetlenséget bárminő alakjában előtérbe léptette, bárha rövid ideig némi csalóka fényben tündökölt is, az utókorra nézve haszontalanul enyészett el.” Noten und Abhandlungen zum Westöstlichen Divan. Werke, VI. k. 159. l.
4 Religio. Budapest, 1906. 555. l.
5 Glattfelder Gyula dr.: Religio, 1907. 135. l.
6 L. Mihályfi Ákos dr.: Előadás a hitéletről a budapesti Kath. Kör felolvasóestélyén 1896 március 13-án.
7 Religio, 1907., 134. l.
8 Rosental: Konvertitenbilder aus dem 19. Jahrhundert, I. k., 21. l.
9 Charakterbilder aus dem Leben der Kirche. (Trier, Paulinus-Druckerei, 1897 s k. években.) 3 kötet.
Forrás:
ppek.hu/konyvek/Bangha_Bela_Jellemrajzok_a_katholikus_Egyhaz_eletebol_1.pdf
Általános a panasz, hogy napjainkban egyre ritkábbak a – jellemek. Korunk bámulatos eredményekkel dicsekszik technikai vívmányok tekintetében; de benső tartalom és érték, benső erő és erkölcsi műveltség tekintetében egyre mélyebbre sülyed.
„Összeszorul az ember szíve – írja egy újkori író, – ha látja, hogy minden haladásnak indult, csak az erkölcsi erő nem szaporodott.”1
„Kultúránk – írja egy legújabb pedagógus, – egészben véve első sorban technikai kultúra. Legtöbb megnyilvánulása elárulja, hogy a külső természet felkutatása- és kiaknázásában vész el főtevékenysége…
„Modern kultúránk magaslatáról büszke öntudattal pillantunk le a bensőség egykor virágzó, ma elavult művelésének maradványaira. Nagyra vagyunk uralmunkkal a külsőségek fölött. Büszkék vagyunk korunkra, melynek távírója és távbeszélője, vasutai és gyorsgőzösei ezernyi-ezer új kapoccsal fűzték egymáshoz az emberiséget, – holott mindez valójában csak még mélyebbre szakasztottá szét az ürt az emberek között; hiszen lázas sietségű életünk egyre kevesebb időt és nyugalmat hagy arra, hogy önmagunkról és embertársainkról gondolkozzunk; s ennek következtében egyre rövidlátóbbakká, egyre ingerlékenyebbekké leszünk egymással szemben... Felfedezzük az éjszaki sarkot s behatolunk a legsötétebb földrészek járatlan rengetegeibe; újnemű fénysugaraink keresztülvilágítanak egész csontrendszerünkön; messzelátóink és nagyítóüvegeink naponkint új világokat tárnak fel szemeink előtt; – és mégis: e sokféle felfedezés nagyszerű korszakában bensőleg sok tekintetben csak szegényebbek lettünk!...”2
Akiket ilynemű aggasztó megfigyelések gondolkodóba szoktak ejteni, azok – ha egyáltalában kétségbe nem esnek az emberiség jövőjén – mentő- és óvószereket keresnek az általános erkölcsi süllyedés és elerőtlenedés megakasztására.
Újabbnál újabb erkölcsbölcseleti elméletek és népnevelési rendszerek, ethikai társulatok és folyóiratok, a tudomány és a törvényhozás nagy elmeéllel és sok erőmegfeszítéssel kísérleteznek a nagybeteg társadalmon: ezerféle úton-módon igyekeznek új erkölcsi életerőt ébreszteni benne. Az eredmény pedig az, hogy a szegény beteget a sok kísérletezés csak még gyengébbé, még erőtlenebbé teszi. A továbbsüllyedés szakadatlan, az eldurvulás mind szélesebb arányokban terjed, s a jövő látóhatára egyre sötétebbé válik.
Pedig nem kár-e ezért a sziszifuszi erőlködésért, mikor oly közel van az a hatalmas kultúrai tényező, mely bizton útját állná az erkölcsi satnyulásnak? Nem kár-e, ha új csapást akarunk vágni az áthatolhatatlan rengetegbe, mikor előttünk áll a kész és biztos országút, mely a századok viharaival győztesen dacolt és legegyenesebben visz célhoz? Minek kapkodunk ezernyi egynapos éltű, kipróbálatlan mentőszer után, mikor ezerszeresen kipróbált, biztos hatású eszközünk is van?
Az ókor nagy gondolkodói is ebben az eszközben látták a benső ember művelésének legjobb fejlesztőjét; a történelem emberöltői őreá mutatnak, mint az egyesek, a népek és a korszakok legjelentősebb szellemi erőforrására, s még akik egyébként ellenséges érzülettel viseltettek is irányában, gyakran megvallottak, hogy az emberiség életének minden igazán nagy korszaka ezen művelődési tényezőnek köszönhette nagyságát.3
Ez a művelődési tényező – az egyetlen, mely biztos reménnyel néz a jövőbe: – a vallás.
A vallás az ő örök alapokra épített szilárd világnézetével, az ő nagy tettekre, áldozatos küzdelmekre lelkesítő indítóokaival, az ő fölemelő, tisztító, csüggedni nem engedő eszményeivel s az ezen eszményeket megtestesítő élő példaképeivel: ez a vallás ma is, a XX. században is új erőkifejtésre, új eszményekre, új erkölcsi virágzásra ébreszthetné az önmagával meghasonlott, erejében megfogyatkozott társadalmat.
Ezt igazolja a nagy jellemek, az élő példaképek egész sorozata, melyekből néhányat szemelvényül szándékozunk bemutatni jelen munkánkban.
Konkrét példák mindig többet bizonyítanak, mint elvont elméletek; az élet maga pedig sokkal hathatósabb, sokkal meggyőzőbb érvelés, mint minden okoskodás és bölcselkedés az élet fölött. (Foerster.) „Gyümölcséről ismeritek meg a fát.”
Azoknak pedig, kik a vallás jellemnevelő és erkölcsművelő erejéről amúgy is meg vannak győződve, buzdulásul szolgálhat a kiváló példaképek tanulmányozása, melyek e lapokon eléjük tárulnak.
Zichy Nándor gróf, katholikus jeleseink e kimagasló alakja, abban lelte a magyar katholikus ügy állandó háttérbe-szorításának fő okát, hogy a magyar katholicizmusban kevés az egyházias gondolkodás, a lelkesedés és öntudat.4
Egy kiváló írónk még többet mond. „Alig van oly félénk tábor – írja, – mint aminő a magyar katholikus társadalom. Mintha csak szégyellné katholicizmusát. Úton-útfélen gúnyolják, rágalmazzák katholikus intézményeinket s a katholikusok ahelyett, hogy erélyesen felszólalnának igazaik mellett, suttyomban továbbállnak, vagy felvilágosodottságuk fitogtatásával együtt ízléstelenkednek szent hitük ócsárlóival.”5
Szeretjük remélni, hogy túlzott a panasz, de valami mindenesetre nagyon igaz benne s ez a valami is elég szégyenteljes, elég sajnálatos dolog.
Nem segítene-e nagyban ezeken a bajokon is, ha többet foglalkoznánk nagyjaink emlékével ? Nem emelné-e új lelkesedésre s öntudatra a félénk szíveket, ha látnák, hogy éppen a katholikus hit azon talaj, melyen az emberi nem legszebb díszei, legnemesebb jellemei növekedtek naggyá?
És végül még egy szempont ajánlhatja jeleseink életének tanulmányozását: a gyakorlati szempont. Sokan vannak, akiket nemes szívük és vallásos buzgalmuk nagy tettekre, magasztos célokra hevít, de akik nem igen találnak alkalmat és nincs eléggé találékony tehetségük jóakaratuk érvényesítésére.6
Dudek János dr. szerint: „1848 óta nincs a magyar katholikusoknak a teendőket jóval előbb megindító, ügyeiket előbbre vivő, az erőket cselekvésre irányító s a bajokat megelőzni képes akció-programjuk. Mindig csak esetről-esetre kapkodnak, amikor a baj már rendesen a nyakukra nőtt.”7
Talán ezen is könnyebben változtathatnánk, ha különféle országokban, időkben s állásokban élt jeleseink példaképén tanulmányoznók az igazi hitbuzgalom találékonyságát?...
*
Meglehet, hogy megakad rajta valaki, hogy csakis teljes, meggyőződéses katholikus jellemeket választunk buzdulásunkra. Okul sokfélét mondhatnánk, anélkül, hogy a többi keresztény felekezetek nagy embereit érdemükön alul kisebbíteni akarnók; itt azonban elég, ha magunk helyett egy protestáns költőt, a német Lavater-t beszéltetjük, ki a katholikus vallás elsőrangú jellemképző erejét Stolberg gróf megtérésekor eképp ismerte el hozzá intézett levelében :
„Válj díszére a katholikus egyháznak! Gyakorold amaz erényeket, melyek a nemkatholikusokra nézve elérhetetlenek ... Légy szent, aminő Borromei Károly volt! Nektek vannak szenteitek, nem tagadhatom; nekünk nincsenek; legalább nem olyanok, aminők a tieitek...”8
A megjelölt szempontok tekintetbevételével természetes, hogy teljességre már az anyag beláthatatlan terjedelme miatt sem törekedhettünk semmi tekintetben sem, aminthogy az sem lehetett szándékunk, hogy kimerítő történeti rajzokat, eredeti és a tudományra nézve új adatokat állítsunk össze jellemeinkről. Hammerstein Lajos S. J. hasonló tárgyú művét9 véve némi irányadóul, megbízható monografiák alapján lehetőleg rövid és változatos jellemrajz-sorozatot iparkodtunk összeállítani, különféle nemzetekből, különféle időkből, különféle állásokból válogatva ki egyet-egyet s úgy mutatni be futólag, röviden, vázlatosan. Szinte fáj, hogy csak ennyit hozhatunk egyszerre s célszerűségi okokból ezúttal annyi mást mellőznünk kellett – pl. Szent István királyt is. De ismételjük: csak néhányat választhattunk ki a sok közül, csak egy-egy kalászt szakítva ki mintegy találomra innen is, onnan is az aranyszínű vetés egész beláthatatlan rónájáról, melyet a katholikus egyház talaja, a keresztény légkör melege s a természetfölötti malaszt fénysugarai érleltek meg az emberiség kincsévé, örömévé és dicsőségévé.
Talán ez a kevés is sokra lelkesíthet és taníthat.
Vedd és olvasd, szíves olvasó, s ha tudsz lelkesülni azért, ami erkölcsileg szép és nemes: buzdulj a jellemhősök követésére!
Kalocsa, 1908.
1 Michelet: Histoire de France, III. k., 622.l. (Sarmaságh: A család, egyház és állam. I. k., 7. l.)
2 Dr. F. W. Foerster (zürichi egyetemi bölcselettanár): Jugendlehre. (Berlin, Reimer, 1906.) 1. és 2. l.
3 Sok más helyett álljon itt Goethe szava: „Minden korszak, melyben bármiképpen is uralkodott a hit, fényes, lélekemelő, az egykorúakra s az utókorra nézve egyaránt gyümölcsöző volt. Viszont minden kor, mely a hitetlenséget bárminő alakjában előtérbe léptette, bárha rövid ideig némi csalóka fényben tündökölt is, az utókorra nézve haszontalanul enyészett el.” Noten und Abhandlungen zum Westöstlichen Divan. Werke, VI. k. 159. l.
4 Religio. Budapest, 1906. 555. l.
5 Glattfelder Gyula dr.: Religio, 1907. 135. l.
6 L. Mihályfi Ákos dr.: Előadás a hitéletről a budapesti Kath. Kör felolvasóestélyén 1896 március 13-án.
7 Religio, 1907., 134. l.
8 Rosental: Konvertitenbilder aus dem 19. Jahrhundert, I. k., 21. l.
9 Charakterbilder aus dem Leben der Kirche. (Trier, Paulinus-Druckerei, 1897 s k. években.) 3 kötet.
Forrás:
ppek.hu/konyvek/Bangha_Bela_Jellemrajzok_a_katholikus_Egyhaz_eletebol_1.pdf