Vajon az Egyház abbahagyta-e Jézus Krisztus keresését

Az Egyház bűnös szokása a túlságosan saját magára összpontosítás habitusa és az önreferencia
„Jézus Krisztusról, és az Egyházról, én egyszerűen azt tudom, hogy ők, egy és ugyanaz, és nekünk nem kell bonyolítani ezt a kérdést,” válaszolta Szent Joan of Arc (Zsan d’Arc), a kihallgatása alatt, figyelemreméltó teológiai pontosságot mutatva fel – az ő nevelésének hiányossága ellenére – ami köszönhető, az isteni Megváltóval való nagy egységének.
Valóban, Jézus Krisztus az Egyházára bízta a népek megvilágosításának küldetését, az üdvözülés jó hírének terjesztésével. Ez a fény, egyeseket megvigasztal, másokat megzavar: ‘Mert, bárki, aki gonosz dolgokat művel, gyűlöli a világosságot, és kerüli a fényt, hogy ne derüljön fény a viselt dolgaira’ (Jn 3,20). A Krisztus világossága a világban az igazság megnyilvánulását jelenti, de a vétkek leleplezését is maga után vonja.
Mit gondolnánk akkor, ha valaki azzal vádolná a fényt, hogy ő egyfajta szellemileg felfuvalkodott nárcizmus, miközben pontosan annak a feltételét teljesíti ami a sajátja, azt, hogy ő a fény lehessen?


Bergoglio:
Jaime Ortega bíboros, La Habana érseke, egy olyan dokumentum tartalmát tárta fel, amely Jorge Bergoglio egy beszédének a másolatát tartalmazza, amelyet pápává választása előtt mondott. Ortega felfedte azt a szöveget, amelyet Bergoglio adott neki, a saját (Bergoglio) keze írásával, és amely magába foglal egy olyan kijelentést, amit azon konklávé előtt tett, amelyen a bíborosok őt megválasztották pápának. „Az Egyház előtt a kihívás, hogy kilépjen önmagából, és a perifériákra menjen, nemcsak földrajzi, hanem egzisztenciális értelemben is: oda, ahol a bűn misztériuma van, a szenvedésé, az igazságtalanságé, a tudatlanságé, a hit hiányáé, a gondolatoké, a mindenféle titkoké” – írta a pápa. A második rész úgy vázolja fel az intézményt, mint egy olyan Egyház, ami ‘önmagát tartja viszonyítási alapnak’, amely önmagára összpontosít, és amely folyamat gyengíti az intézményt. A harmadik pontban Bergoglio mélyebben hatolt a kérdésben: Az Egyház, amikor saját magából indul, amikor önmagára utal, anélkül, hogy ezt realizálná, nem veszi észre, hogy neki saját fénye van… és hogy ezzel okot ad a oly nagy rosszra, amely a spirituális világiasság. A negyedik egy kommentárt tartalmaz, arra vonatkozólag, hogy az ő elgondolásai szerint milyen sajátságokkal kell rendelkeznie napjainkban a pápának. Bergoglio magyarázata szerint, „a pápa olyan ember kell, hogy legyen, aki Jézus Krisztus szemlélése által, segíti az Egyházat, hogy az kilépjen magából, az egzisztenciális perifériák felé.” (Bergoglio’s words to the Cardinals before the Conclave, March 26, 2013)
A probléma az – ahogy azt már mondtam, a Konklávé előtti összejöveteleken, lehet önkritika is – hogy az Egyháznak az a hiányossága, hogy bűnös szokássá vált az hogy túl sok figyelmet fordít önmagára, mintha azt gondolná, hogy saját magának fényében tündököl. Az Egyháznak nincs saját fénye. Ő Jézus Krisztusra kell, hogy tekintsen. Miért mondták az első atyák az Egyházról, hogy “mysterium lunae” , vagyis a Hold titka? Mert visszatükrözi a fényt, de nem a saját fényét: hanem ami a Napból jön. És amikor az Egyház túl sokat összpontosít önmagára, széthúzás lép fel. És ez történt az első ezredév után. És a mai témakörben, Bartholomeusz és én, amikor arról beszélgettünk, hogy amikor egy bíboros, – nem emlékszem melyik – továbbította a pápa kiátkozását a pátriárkának: akkor az Egyház túlzott mértékben összpontosított önmagára. Az Egyház nem Jézus Krisztusra tekintett. Én azt gondolom, hogy mindezek a kérdések, amelyek köztünk, keresztények között merülnek fel – legalábbis a Katolikus Egyházról szólva – onnan származnak, hogy magunkra összpontosítunk: magunkat tekintjük kiindulási alapnak. […] Amikor az Egyház saját magát tükrözi vissza, megszűnik Egyház lenni, egyfajta „civil teológiai szervezet” lesz belőle. (In-flight press conference from Istanbul to Rome, November 30, 2014)

A TANÍTÓHIVATAL TANÍTÁSA

Tartalomjegyzék

I. Jézus Krisztus és az Egyház: egy test és egy fény, vagy két külön létező?
XIII. Leo pápa

– Az Egyház minden tevékenységében Jézust jeleníti meg
XVI. Benedek pápa
– Az Egyházat mindig Krisztus fénye világítja meg.
II. János Pál pápa
– Krisztus fénye ragyog az Egyház arcán.
XII. Pius pápa
– Az Egyháznak csak egy fénye van, Krisztusnak, az ő isteni fejének a fénye
– Az Egyház olyan, mint egy másik Krisztus.
Szent Ambrus
– Krisztus az, aki az Egyházban él.
Hittani Kongregáció
– Krisztus és az Egyház elválaszthatatlan egymástól

II. Mint Szent és Szeplőtelen, az Egyház Krisztust szemléli, amikor saját magára tekint
Szentírás
XVI. Gergely pápa

– Az egyház nincs kitéve a tévedéseknek, mert a Szentlélek vezeti.
XII. Pius pápa
– Az Egyház tévedhetetlen az ő tanítói és kormányzói küldetésében.
II. János Pál pápa
– Az Egyház szentsége, identitása és szépsége.
– Azok, akik olyan Egyházat akarnak, amelyik nem foglalkozik saját magával, lebecsülik azt.
VI. Pál pápa
– Az Egyház, amint önmagát szemléli, egyre teljesebben tartozik Krisztushoz.

III. Az egyház azáltal teljesíti küldetését, hogy hirdeti az igazságot, és elítéli a tévedéseket.
II. Vatikáni Zsinat

– Krisztus akaratából az Egyház az igazság Őre.
– A püspököknek kell elhárítaniuk a tévedéseket, amelyek a nyájat fenyegetik.
Hittani Kongregáció
– Isten népét tájékoztatni kell az igaz tanításról.
I. Vatikáni Zsinat
– A tévedések megakadályozása elhárítja a szakadásokat
XI. Pius pápa
– A szeretet egységéhez elkerülhetetlenül szükség van a hit egységére
XIII. Leo pápa
– A hit egységének a megőrzése érdekében lázadókat el kell üldözni
– A megosztottságok a pápa iránti engedetlenségből származnak
IX. Pius pápa
– Szükséges kiátkozni azokat, akik hamis tanokat terjesztenek.
Aquinói Szent Tamás
– A kiközösítés bárkire vonatkozik, aki hitszakadás által válik le az Egyházról.

I. Jézus Krisztus és az Egyház: egy test és egy fény, vagy két külön létező?
XIII. Leo pápa

– Az Egyház minden tevékenységében Jézust jeleníti meg
Azért nevezi a Szentírás oly gyakran az egyházat testnek, sőt Krisztus testének: „Ti pedig Krisztus teste vagytok”. Mivel pedig az egyház test, azért szemmel látható, s mivel Krisztus teste, azért cselekvő és erőteljes eleven test, mert Jézus Krisztus saját erejével védi és fenntartja, körülbelül olyformán, mint a szőlőtő a rajta levő szőlővesszőket táplálja és termékenyíti. S valamint az állatokban az élet kútfeje láthatatlan és teljesen el van rejtve, de a tagoknak mozgása és tevékenysége által megnyilatkozik és látható lesz, úgy az egyház természetfölötti életének kútfeje is tisztán látható azokból, amiket cselekszik. Ebből következik, hogy nagy és veszedelmes tévedésben vannak azok, akik az egyházat egész önkéntesen mintegy rejtettnek és láthatatlannak képzelik, valamint azok is, akik azt valami emberi intézménynek tartják, melynek vannak ugyan fegyelmi törvényei és külső szertartásai, de nincs meg benne az isteni malaszt ajándékainak folytonos közlése, nincsenek meg benne ama dolgok, melyek napról-napra és nyíltan bizonyítják, hogy az Istentől nyert életet. (XIII. Leo Satis Cognitum , 3.p. 1896 )
XVI. Benedek pápa
– Az Egyházat mindig Krisztus fénye világítja meg

De Isten dicsősége a Szerelem; ezért a mennyei Jeruzsálem az egészen szent és dicsőséges, szeplő és ránc nélküli Egyház ikonja (vö. Ef 5,27), melynek belsejét és minden részét a Szeretet-Isten jelenléte ragyogja be. „Menyasszonynak”, „a bárány menyasszonyának” hívják (Jel 20,9), mert benne teljesedik be a nász előképe, mely kezdettől végigvonul az egész bibliai kinyilatkoztatáson. A Város–Menyasszony Istennek az emberekkel való teljes közösségének a hazája; benne nincs szükség sem templomra, sem külső fényforrásra, mert Isten és a bárány jelenléte maradandó benne és belülről világosítja meg. (Benedict XVI. Holy Mass for the inauguration of the Fifth General Conference of the Bishops of Latin America and the Caribbean, May 13, 2007)
II. János Pál pápa
– Krisztus fénye ragyog az Egyház arcán.
Az Egyház nem önmagáért él, hanem Krisztusért. Azt akarja, hogy a “csillag legyen”, a viszonyítási pont, amely segít az embereknek megtalálni az utat, amely elvezet hozzá. A patrisztikus teológia úgy szeretett az Egyházról beszélni, mint a Hold misztériumáról annak a hangsúlyozására, hogy – hasonlóan a Holdhoz – ő nem a saját fényében ragyog, hanem Krisztust tükrözi vissza, aki az ő Napja. És örömmel emlékeztetek arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat dogmatikai konstitúciója az Egyházról így kezdődik: ’Krisztus a nemzetek világossága, Lumen Gentium’. És a zsinati atyák ki akarták fejezni égető vágyukat, hogy ’meg kell világítani minden népet Krisztus fényével, amely visszatükröződik az Egyház arcán’. (John Paul II, Homily during the Closing of the Holy Door on the Solemnity of the Epiphany, January 6, 2001)
XII. Pius pápa
– Az Egyháznak csak egy fénye van, Krisztusnak, az ő isteni fejének a fénye
Amint ugyanis fejünkből mennek szét az idegszálak testünk minden ízébe, és így nyernek azok érző és mozgási képességet, úgy bocsátja Üdvözítőnk is Egyházába erejét, azt az erőt, amely az isteni dolgok világosabb ismeretét és szomjasabb vágyát kelti a keresztények lelkében. Tőle árad az Egyház testébe minden fény, amely isteni megvilágosítást hoz híveinek, és minden kegyelem, amely által szentek lesznek, miként szent ő maga is. […] Ő az, aki a hit világosságát árasztja a hívekre; ő az, aki a lelkipásztorokat és hittudósokat, elsősorban pedig földi Helytartóját a tudomány, az értelem és a bölcsesség felsőbb, isteni adományaival elhalmozza, hogy a hit drága kincsét hűséggel őrizzék, bátran védelmezzék, buzgó odaadással magyarázzák és istápolják; ő az végül, aki az Egyház zsinatait láthatatlanul vezeti és megvilágosítja. (XII. Pius Mystici corporis Christi )
– Az Egyház olyan, mint egy másik Krisztus.
A Krisztus Teste elnevezést, nem csupán abból kell magyarázni, hogy Krisztust misztikus Teste Fejének kell tartanunk, hanem abból is, hogy úgy tartja fenn az Egyházat, és valamiképp úgy él benne az Egyházban, hogy az Krisztusnak mintegy második énjét alkotja. […] Nem úgy kell azonban érteni ezt a gyönyörű elnevezést, mintha az a felfoghatatlan kapcsolat, amellyel az Isten Fia meghatározott emberi természetet vett magára, az egész Egyházára kiterjedne, hanem azt jelenti, hogy Üdvözítőnk legsajátosabb javait úgy közli az Egyházzal, hogy ez Krisztus képmását egész látható és láthatatlan életműködésében a lehető legtökéletesebben kifejezésre juttatja. Az úgynevezett jogi küldetés által ugyanis, amellyel az isteni Megváltó Apostolait úgy küldötte a világba, miként, öt magát az Atya (Jn 17,18; 20,21), Ő maga az, aki az Egyház révén keresztel, tanít, kormányoz, old és köt, felajánlja és bemutatja az áldozatot. (XII. Pius Mystici corporis Christi )
Szent Ambrus
– Krisztus az, aki az Egyházban él.
Az egyház nem saját, hanem Krisztus fényétől ragyog. Az igazságosság Napjától veszi saját ragyogását, ezért állíthatja:»Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem«( Szent Ambrus. Hexameron , bk IV , C.8, 33 )
Hittani Kongregáció
– Krisztus és az egyház elválaszthatatlan egymástól
Az Úr Jézus, az egyetlen Üdvözítő, nem egyszerűen közösséget szervezett a hívőkből, hanem Egyházat, üdvözítő misztériumot alapított: Ő maga van az Egyházban, és az Egyház Őbenne van (vö. Jn 15,1 skk.; Gal 3,28; Ef 4,15-16: ApCsel 9,5); ezért Krisztus üdvözítő misztériumának teljessége az Egyházhoz is tartozik, mely elválaszthatatlanul kapcsolódik Urához. Jézus Krisztus ugyanis az Egyházban és az Egyház által folytatja üdvözítő jelenlétét és tevékenységét (vö. Kol 1,24-27), mely az Ő teste (vö. 1Kor 12,12-13.27; Kol 1,18). Miként egy élő test feje és tagjai, különböznek bár, de el nem választhatók egymástól, úgy Krisztust és az Egyházat sem lehet sem összekeverni, sem szétválasztani, mert egyetlen “teljes Krisztust” alkotnak. ( Hittani Kongregáció Dominus Jesus nyilatkozata, 16.p)

II. Mint Szent és Szeplőtelen, az Egyház Krisztust szemléli, amikor saját magára tekint
Szentírás

Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. (Ef 5, 25-27)
XVI. Gergely pápa
– Az egyház nincs kitéve a tévedéseknek, mert a Szentlélek vezeti.
Hiszen az Egyházat, hogy a tridenti atyák szavaival éljünk, Jézus Krisztus és apostolai oktatják, és a Szentlélek folyamatosan megvilágosítja, és minden igazságba bevezeti. Ebből következőleg teljesen értelmetlen és az Egyház számára messzemenően sértő lenne „megújításról” és „újjáélesztésről” beszélni, amik ahhoz kellenének, hogy jelen állapotát és jövő gyarapodását biztosítsák, mintha azt hinnők, hogy hanyatlásnak vagy más efféle bajnak volna kitéve. Ilyen szándékokkal az újítók arra törekszenek, hogy „egy tisztán emberi, új berendezkedés alapjait vessék meg”, és éppen azt érjék el, amit Ciprián mindig megvetően elutasított: nevezetesen, hogy az Egyházat, amely isteni ügy, „emberi dologgá tegyék”! (XVI. Gergely, Mirari Vos Arbitrumur, 1932.)
XII. Pius pápa
– Az Egyház tévedhetetlen az ő tanítói és kormányzói küldetésében.
Ha Üdvözítőnk a szó legigazibb értelmében halála által lett az Egyház fejévé, úgy az Egyház is az ő vére által nyert bőséges részesedést a Szentlélekben: részesedést, amely reá az Emberfiának a keresztfán történt felmagasztalása és megdicsőülése óta isteni fényt áraszt. […]Az Örök Atya Fia tehát, miként megtestesülésének első pillanatában a Szentlélek teljességével ékesítette föl a vele lényegileg egyesült emberi természetet, hogy a megváltás véres művében az istenség alkalmas eszköze lehessen, úgy drága halálának óráján Egyházát is el akarta halmozni a Szentlélek bőségesebb ajándékaival, hogy az a Megváltás isteni gyümölcseinek szétosztásában a megtestesült Igének hatásos és sohasem hiányzó eszköze legyen. Azért van ugyanis az Egyház jogi küldetésének, tanító, kormányzó és szentségeket kiszolgáltató hatalmának felsőbb ereje és képessége Krisztus Testének építéséhez, mert a kereszten függő Krisztus Jézus megnyitotta Egyháza számára az isteni adományok forrását, hogy ezek által képes legyen az embereket tévedhetetlenül tanítani, az üdvösség útján Istentől megvilágosított pásztorokkal vezetni és a mennyei kegyelmek bőségével elárasztani. (XII. Pius, Mystici corporis Christi, 1943. )
II. János Pál pápa
– Az Egyház szentsége, identitása és szépsége.
A szentség képezi az Egyháznak, mint Krisztus testének a mély azonosságát, amely életre támadt, és amely részese az ő Lelkének. A szentség adja a spirituális egészségét a testnek. A szentség határozza meg annak a lelki szépségét: ez olyan szépség, amely felülmúl minden a természeti és művészi szépséget; természetfölötti szépség, amelyben magának Istennek a szépsége tükröződik, egy esszenciális és közvetlen módon, mint a teremtés minden szépsége, éppen azért, mert az a Corpus Christi, a Krisztus teste. (John Paul II, General Audience, November 28, 1990)
– Azok, akik olyan Egyházat akarnak, amelyik nem foglalkozik saját magával, lebecsülik azt.
Van olyan szemlélet is, amely a hangsúlyt egyértelműen az Országra helyezi, és „Ország központúnak” nevezi magát. Olyan Egyház képét rajzolja meg, amely nem önmagára gondol, hanem csak azzal törődik, hogy bizonyságot tegyen az Országról, és szolgáljon neki. Úgy mondják, az ő egyházuk „másokért való egyház”, miként Krisztus „másokért élő ember” volt. Az egyház feladatát kétirányúnak tekintik: elő kell mozdítania egyrészt az Ország úgynevezett értékeit – mint béke, igazságosság, szabadság, testvériség –, másrészt a népek, a kultúrák, a vallások közötti dialógust, hogy egymást gazdagítva segítsék a világ megújulását és egyre közelebb kerüljenek az Országhoz. A pozitív szempontok mellett ez a nézet negatív vonásokat is tartalmaz, különösen amiatt, hogy képviselői hallgatnak Jézus személyéről. Az Ország, amelyről ők beszélnek, istenközpontú (teocentrikus), mert – amint mondják – Krisztust nem értik meg azok, akiknek nincs keresztény hitük, miközben a különböző népek, kultúrák és vallások az egyetlen isteni valóságban, bárminek is nevezik, ismét megtalálhatják egymást. Ezen az alapon a teremtés titkát helyezik előtérbe, mert ez megtalálható a különböző kultúrákban és vallásos nézetekben, de nem tudnak semmit a megváltás titkáról. Ezen túlmenően, a korábbi „egyházközpontú” szemlélet ellenhatásaként, és mert az Egyházat csupán jelnek tekintik, olyan Országot tételeznek fel, amely kizárja vagy jelentőségében alábecsüli az Egyházat. Ez azonban nem Isten Országa, melyet a kinyilatkoztatásból ismerünk, mert azt nem lehet sem Krisztustól, sem az Egyháztól elválasztani. (II. János Pál Redemptoris missio, 17.p.)
VI. Pál pápa
– Az Egyház, amint önmagát szemléli, egyre teljesebben tartozik Krisztushoz. (Paul VI. Inauguration of the Third Session of the Second Vatican Council, September 14, 1964)

III. Az egyház azáltal teljesíti küldetését, hogy hirdeti az igazságot, és elítéli a tévedéseket.
II. Vatikáni Zsinat

– Krisztus akaratából, az Egyház az igazság Őre.
Krisztus hívei lelkiismeretük alakításánál gondosan vegyék figyelembe az Egyház szent és biztos tanítását. Mert Krisztus akaratából a katolikus Egyház az igazság tanítója, és feladata, hogy az Igazságot, aki Krisztus, hirdesse és hitelesen tanítsa, ugyanakkor az erkölcsi rendnek magából az emberi természetből fakadó elveit tekintélyével magyarázza és erősítse meg. […]Mert a tanítvány súlyos kötelezettsége Mesterével, Krisztussal szemben, hogy a tőle kapott igazságot egyre teljesebben megismerje, hűségesen hirdesse és hathatósan védelmezze, kizárva azonban az evangéliumi lelkülettel ellentétes eszközöket. (A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis Humanae kezdetű deklarációja a vallásszabadságról.14.)
– A püspököknek kell elhárítaniuk a tévedéseket, amelyek a nyájat fenyegetik.
A püspökök fő hivatalai közt kimagaslik az evangélium hirdetése. A püspökök ugyanis a hit hírnökei, akik új tanítványokat vezetnek el Krisztushoz; hiteles, azaz Krisztus tekintélyével bíró tanítók, akik a rájuk bízott népnek hirdetik a hitet, melyet el kell fogadni és az erkölcsi életre kell alkalmazni. A Szentlélek világosságával magyarázzák és termékennyé teszik a hitet, újat és régit hozva elő a kinyilatkoztatás kincseiből (vö. Mt 13,52); s éberen elhárítják a nyájat fenyegető tévedéseket (vö. 2Tim 4,1–4). (A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója az Egyházról 25.p. )
Hittani Kongregáció
– Isten népét tájékoztatni kell az igaz tanításról.
De isteni intézményről lévén szó az a kizárólagos feladata ezen pásztoroknak Péter és az apostolok egyedüli utódainak, hogy tanítsák a híveket hitelesen, azaz Krisztus megosztott tekintélyével különböző módokon; […] Isten népnek különösen nagy szüksége van a Tanítóhivatal beavatkozásra és támogatására, amikor a belső nézeteltérések merülnek fel és terjednek el a doktrína tekintetében, hogy mit kell hinni, vagy miben kell kitartani, nehogy elveszítsék az Úr egyetlen testében való közösséget (Vö. Ef 4, 4, 5). (Congregation for the Doctrine of the Faith, Declaration Mysterium Ecclesiae, no. 2, June 24, 1973)
I. Vatikáni Zsinat
– A tévedések megakadályozása elhárítja a szakadásokat
Ugyanis Péter utódainak nem avégett lett megígérve a Szentlélek, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem hogy miközben ő mellettük áll, az apostolok révén átadott kinyilatkoztatást vagyis a hitletéteményt szentül őrizzék és helyesen magyarázzák. Az ő apostoli tanításukat pedig az összes tiszteletreméltó Atyák megbecsülték, és az igazhitű szent Tanítók tisztelték és követték; teljes mértékben tudva, hogy Szent Péternek ez a Széke mindig minden tévedéstől mentes marad, Urunk Üdvözítőnk isteni ígérete szerint, amelyet tanítványai legjelesebbjének tett: „Én imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben. S amikor majd megtérsz, te erősítsd meg testvéreidet” (Lk 22,32).
Tehát a sohasem fogyatkozó igazságnak és hitnek ezt a kegyelmét az Isten adta meg Péternek és utódainak ebben a püspöki székben, hogy magasztos feladatukat mindenki üdvösségére teljesítsék, hogy ők elfordítsák Krisztus egész nyáját a tévedés mérgező ételétől, és az égi tanítás eledelével táplálják, hogy eltávolítva a szakadás alkalmait, az egész Egyházat egynek őrizzék meg, és az Egyház alapjára támaszkodva erősen helytálljon a pokol kapui ellen. (I. Vatikáni Zsinat IV. Ülés, 1870. július 18.: A „Pastor aeternus” kezdetű I. Hittani rendelkezés Krisztus Egyházáról Denzinger-FJ 3070-3071)
XI. Piusz pápa
– A szeretet egységéhez elkerülhetetlenül szükség van a hit egységére
Egyeseket az igazságnak álarca mégis annál könnyebben megejt, mert a keresztények közt az egység ápolásáról van szó. Nemde kívánatos – mondogatják – sőt kötelező is, hogy az összes keresztények egymás ócsárlását abbahagyják s végre kölcsönös szeretetben egyesüljenek?[…] Ilyeneket és más hasonlókat beszélnek és magyaráznak az úgynevezett pánkeresztények. S ők bizony már nem kevesen vannak s nem szórványosan találhatók, hanem egész seregekké nőttek és messze elágazó szövetségekbe tömörültek, amelyeket a vallásról a legkülönbözőbb tanokat valló, többnyire nem-katolikusok vezetnek.[…] A pánkeresztények, akik az egyházak egyesítésére törekszenek, látszólag nemes célt szolgálnak és az összes keresztények közt a szeretet öregbítését akarják. De miképpen lehetséges, hogy a szeretet a hit kárán érvényesüljön? Mint tudjuk, még maga a szeretet apostola, Szent János – aki evangéliumában az Úr Jézus Szentséges Szívének titkait felfedte és tanítványainak örök emlékezetébe véste Krisztus új törvényét: „Szeressétek egymást” – is szigorúan megtiltotta a közösködést azokkal, akik Krisztusnak nem teljes és hamisítatlan tanítását vallják: „Ha ki hozzátok jő és e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt házatokba, s ne is köszönjetek neki.” A szeretet éppen a teljes és őszinte hiten alapszik. (X. Pius Mortalium Animos)
XIII. Leo pápa
– A hit egységének a megőrzése érdekében lázadókat el kell üldözni
Az összes Istentől nyert igazságot kivétel nélkül el kell fogadni. Az egyház eme parancsokra támaszkodva és kötelességének tudatában semmire sem fordított nagyobb buzgalmat és igyekezetét, mint arra, hogy a hitnek épségét minden tekintetben megőrizze. Ezért lázadóknak tekintette s kizárta magából mindazokat, akik tanításának bármely pontjára nézve nem értettek egyet vele. […] Ezt tartotta mindig az egyház, mégpedig a szentatyák egyhangú ítéletének megfelelőleg, akik szerint a katolikus közönségnek nem tagja és az egyháztól megvált az, ki a hiteles tanító hivatal által előadott tantól csak legkevésbé is eltért. […] A szóban forgó egység megvédésére istenileg rendelt emez eszközt sürgeti szent Pál is az efezusiakhoz írt levelében, ahol mindenek előtt figyelmeztet a lelkek egyetértésének buzgó megőrzésére: „Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a Lélek egységét.”(EF 4,3). s mivel a lelkek csak úgy lehetnek egyek a szeretet által, ha az elmék egyetértenek a hitben, azt akarja, hogy mindenkinek egy hite legyen: „Egy az Úr, egy a hit,” (Ef 4,5)
– A megosztottságok a pápa iránti engedetlenségből származnak
Innét van, hogy szent Cyprián szerint mind az eretnekség, mind a szakadás onnan erednek és születnek, hogy a legfőbb hatalomtól a kellő engedelmesség megtagadtatik: „Mert az eretnekségek és szakadások nem máshonnét eredtek és születtek, mint onnét, hogy az Isten papjának nem engedelmeskednek s azt képzelik, hogy ugyanazon időben nem egy a pap és nem egy a bíró Krisztus helyett.” (Szent Cyprián, Ed XII. ad Cornelium, n. 5.) Csak az lehet tehát részese a tekintélynek, aki Péterrel összeköttetésben van, mert képtelenség azt hinni, hogy az egyházban elöljáró az, aki az egyházon kívül van. (XIII. Leó Encyclical Satis Cognitum, 1896)
IX. Pius pápa
– Szükséges kiátkozni azokat, akik hamis tanokat terjesztenek.
Úgy gondoljuk, hogy a mi feladatunk és hivatalunk kivágni, és gyökerestől kiirtani a káros gyomokat, amelyeknek érzékeljük a növekedését, úgy, hogy ne verjenek gyökeret és terjedjenek a károk az Úr szántóföldjén. Természetesen, korai Egyház kezdetétől fogva megvolt a szükségessége annak, hogy a választottak hite kipróbált legyen, mint az arany a tűzben. Az apostolok, e választott edények figyelmeztetni kívánták a híveket, hogy ha felmerülne, hogy bárki is megváltoztatná a hitet, és módosítaná Krisztus evangéliumát, és hamis tanokat terjesztene, és elárulná a hitletéteményt, még akkor is ha egy angyal lenne az, aki más evangéliumot terjeszt, azt ki kellene közösíteni. (Pius IX, Apostolic Letter Ad Apostolicae Sedis, August 22, 1851)
Aquinói Szent Tamás
– A kiközösítés bárkire vonatkozik, aki hitszakadás által válik le az Egyházról.
Válaszul azt kell mondanunk, hogy amikkel vétkezik valaki, azokkal kell bűnhődnie, ahogy a Bölcs 11 [17] mondja. Ámde a skizmatikus kettőben vétkezik, amint a mondottakból kitűnik. Egyrészt elválasztja magát az Egyház tagjainak közösségétől. Ebből a szempontból a skizmatikusoknak megfelelő büntetés a kiközösítés. Másrészt nem hajlandók magukat alávetni az Egyház Fejének. Ezért, mivel nem akarja, hogy az Egyház lelki hatalma által fegyelmezve legyen, a földi hatalom jogosan fegyelmezi meg. Az első ellenvetésre tehát azt kell mondanunk, hogy a keresztséget felvenni a skizmatikuspktól csak szükség esetén szabad, mivel jobb a földi életből Krisztusnak a keresztség által közölt jelével távozni, bárki is szolgáltatja ki azt (még akkor is, ha zsidó vagy pogány), mint e jel nélkül. ( Aquinói Szent Tamás, Summa Theologica II-II, q. 39, A.4)

Forrás:
Vajon az egyház abbahagyta Jézus Krisztus keresését | Péter sziklája