Clicks487

Athanasius Schneider püspök atya az eretnek pápa kérdéséről

Az alábbiakban Athanasius Schneider, a kazahsztáni Asztana segédpüspökének 2019. március 20-án közzétett írását közöljük, teljes terjedelmében, magyar nyelven. A fordítás alapjául szolgált angol nyelvű változat a Rorate Caeli oldalon jelent meg.

Az egész katolikus hagyományban nem találunk olyan általánosan elfogadott szabályt, amely útba igazítana a tekintetben, miként kell eljárni eretnek pápa esetén. Egyetlen pápa vagy egyetemes zsinat sem fogalmazott meg olyan doktrinális nyilatkozatot vagy kötelező érvényű egyházjogi normát, amely megmondaná, hogyan kell viszonyulni ahhoz, ha egy pápa eretnekségbe esik.

Egyetlen olyan történelmi esetről sem tudunk, amikor egy pápa hivatali ideje alatt eretnekség vagy állítólagos eretnekség miatt veszítette volna el pápaságát. I. Honorius pápát (625-638) halála után három egyetemes zsinat is kiközösítette (a harmadik konstantinápolyi zsinat 681-ben, a második niceai zsinat 787-ben és a negyedik konstantinápolyi zsinat 870-ben), mivel támogatta a monotheletizmus eretnek tanát, és így ezen eretnekség terjedéséhez is hozzájárult. Levelében, melyben megerősítette a harmadik konstantinápolyi zsinat határozatait, Szent II. Leó (682-683) egyházi átokkal sújtotta Honorius pápát („anathematizamus Honorium”), és kijelentette, hogy elődje, „Honorius ahelyett, hogy ezt az apostoli Egyházat az apostoli hagyomány tanításával tisztította volna meg, árulónak bizonyult, és a szeplőtelen hitet próbálta megrontani” (Denzinger-Schönmetzer, 563. pont).
A Liber Diurnus Romanorum Pontificumban, a római pápák tizenegyedik századig használt napikönyvében, amely a római kúria legfontosabb okiratait és rendeleteit foglalta magába, a pápai eskü szövege is megtalálható, amely szerint minden hivatalba lépő új pápának meg kellett fogadnia, hogy elismeri a hatodik egyetemes zsinatot, amely az eretnekség (monotheletizmus) szerzőit – Sergiust, Pyrrhust és többek között Honoriust is – örök egyházi átokkal sújtja (PL 105, 40-44).

...

Szent Agathon pápa nem hagyta, hogy megtévessze elődje, I. Honorius szánalomra méltó viselkedése, aki az eretnekség terjedését segítette elő, hanem továbbra is természetfeletti módon gondolkodott arról, mit jelent Péter székének tévedhetetlensége a hit hirdetése során, amint az a konstantinápolyi császárnak írt leveléből egyértelműen kiviláglik: „Ez a szabálya az igaz hitnek, melyet oly békés birodalmad lelki édesanyja, Krisztus apostoli egyháza (Róma széke) jó - és balsorsban egyaránt vallott és hathatósan védelmezett, és amely – amint az be is fog bizonyosodni – a mindenható Isten kegyelméből soha nem tér le az apostoli hagyomány útjáról, soha nem romlik meg eretnek újításoknak hódolva, hanem azoktól kapta a keresztény hitet, akik alapították, vagyis Krisztus apostolfejedelmeitől, és mindvégig szeplőtelen marad, amint azt maga a mi isteni Urunk és Üdvözítőnk ígérte, mikor a szent evangéliumokban így szólt a legelső tanítványhoz: „Péter, Péter, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Ep. “Consideranti mihi” ad Imperatores)
Dom Prosper Guéranger tömören és éleslátóan mutatja be, mi történik teológiai és lelki szempontból akkor, ha egy bizonyos pápa eretneknek bizonyul: „Micsoda ujjongás zengett fel az alvilágban, mikor egy szomorú nap annak képviselője, aki maga a Világosság (Honorius pápa), egy pillanatra a sötétség erőinek oldalára állt, és sűrű homályként a menny és Isten azon hegyei közé telepedett, ahol maga az Úr az Ő helytartójával lakozik; csak a hívek kihagyó közbenjárása miatt eshetett meg mindez.” (The Liturgical Year, London 1900, 12. kötet, 377. old.)

...

Abból az evangéliumi történetből, mikor a mi Urunk lecsendesíti a háborgó tengert és megmenti Pétert a vízbe süllyedéstől, megtanulhatjuk, hogy még a legdrámaibb és emberi szempontból kétségbeejtő helyzetben is, amit az eretnek pápa jelent, az Egyház valamennyi pásztorának és hívőjének hinnie és bíznia kell abban, hogy Isten a maga gondviselő szeretetében közbe fog lépni, és Krisztus le fogja csendesíteni a háborgó vihart, és meg fogja adni az erőt Péter utódjának és földi helytartójának, hogy valamennyi pásztort és hívőt megerősítse a katolikus és apostoli hitben.

...

Az Egyház valamennyi pápáját és tagját emlékeztetni kell azokra a bölcs és örök érvényű szavakra, amelyeket a konstanzi egyetemes zsinat (1414-1418) fogalmazott meg a pápáról mint az Egyház első emberéről, aki teljesen alá van rendelve a hitnek, és akinek lelkiismeretesen őrködnie kell a hit épsége felett: „Minthogy a római pápa ily nagy hatalmat gyakorol a halandó emberek felett, helyénvaló, hogy a hit elvitathatatlan kötelékei és az Egyház szentségeinek kiszolgáltatásakor alkalmazandó szertartások annál inkább kötelezzék. Elrendeljük tehát, hogy akit mostantól fogva római pápává választanak, annak a következő nyilvános hitvallást kell tennie, hogy a jövő római pápáiban a hit teljessége – pápaságuk első pillanatától kezdve – mindenkor páratlan ragyogással tündököljék.” (az 1417. október 9-től kezdődő harminckilencedik ülésen, V. Márton pápa jóváhagyásával)
A konstanzi zsinat ugyanazon ülésén úgy rendelkezett, hogy minden újonnan választott pápának hitesküt kell tennie a következő javaslat szerint, melyből alább a legfontosabb részeket idézzük:
„Én, XY, megválasztott pápa teljes szívemből megvallom a mindenható Istennek, hogy erősen hiszem és vallom a katolikus hitet az apostolok, az általános zsinatok és a többi szent Atya hagyománya szerint. Az utolsó pontig változatlanul őrzöm ezt a hitet, és halálom árán, vérem ontásáig is erősítem, védelmezem és hirdetem, és mindenben követem és megtartom azokat a szertartásokat, amelyek a katolikus egyház szentségeiben hagyományozódtak ránk.”
Milyen időszerű is ez a pápai eskü, és milyen fontos lenne, különösen napjainkban, hogy sürgősen bevezessék! A pápa nem valamiféle abszolút uralkodó, aki azt tehet és mondhat, amit csak akar, és tetszése szerint változtatgathatja a tanítást vagy a liturgiát. Sajnos az elmúlt századokban – a korakereszténység apostoli hagyományával szemben – a pápák olyannyira abszolút uralkodóként, illetve félistenként kezdtek viselkedni, hogy a legtöbb püspök és hívő teológiai és lelki magatartását is ez határozza meg, különösen a legjámborabbakét. Mikor a püspökök és a hívek vak és jámbor módon elfogadták a pápai abszolutizmust, megfeledkeztek róla, hogy a pápának mindenkinél jobban kerülnie kell az Egyházban az újdonságokat, és oly gondosan kell követnie a hit és a liturgia hagyományát, hogy azzal másoknak is példát mutasson.
A Liber Diurnus Romanorum Pontificumban található pápai eskü szerint az új pápa fő kötelessége és legfőbb jellemzője az elődeitől rá örökített hagyományhoz való rendíthetetlen hűség: „Nihil de traditione, quod a probatissimis praedecessoribus meis servatum reperi, diminuere vel mutare, aut aliquam novitatem admittere; sed ferventer, ut vere eorum discipulus et sequipeda, totis viribus meis conatibusque tradita conservare ac venerari.” („Esküszöm, hogy a kapott Hagyományt, valamint mindazt, amit Istennek tetsző elődeim őriztek meg számomra, semmi módon meg nem változtatom, abban semmihez hozzá nem nyúlok, semmit át nem alakítok, és semmi újítást nem engedélyezek, hanem mint annak igazán hűséges tanulója és követője minden erőmmel, szívem lángoló szeretetével és teljes áhítatával a rám hagyományozott javakat oltalmazom.”)

Ugyanezen pápai eskü a lex credendihez (a hit szabályához) és a lex orandihoz (az imádság szabályához) való hűségre is hivatkozott. A lex credendivel (a hit szabályával) kapcsolatban az eskü szövege megjegyzi:
“Verae fidei rectitudinem, quam Christo autore tradente, per successores tuos atque discipulos, usque ad exiguitatem meam perlatam, in tua sancta Ecclesia reperi, totis conatibus meis, usque ad animam et sanguinem custodire, temporumque difficultates, cum tuo adjutorio, toleranter sufferre.” („Ígérem, hogy minden erőmmel, ha kell, halálom árán, vérem ontásáig védelmezem az igaz hit épségét, melynek szerzője Krisztus, és amely utódaidon és tanítványaidon keresztül jutott el csekélységemhez, és amelyet az Egyházban találok. Ígérem továbbá, hogy korunk nehézségeit türelemmel viselem”.)

A lex orandival kapcsolatban a pápai esküben ezt olvassuk:
“Disciplinam et ritum Ecclesiae, sicut inveni, et a sanctis praecessoribus meis traditum reperi, illibatum custodire.” („Ígérem, hogy sértetlenül megőrzöm az Egyház fegyelmét és liturgiáját, úgy, amint azt szent elődeimtől kaptam.”)

...

Minden pápának és minden hívőnek kitartóan kellene imádkoznia Dom Prosper Guéranger következő imádságát (különösen napjainkban), melyben Szent II. Leó pápát dicséri, hogy az I. Honorius pápa okozta válságban oly fáradhatatlanul védelmezte a hit épségét:
„Szent Leó, támogasd minden korban a pásztort, aki Krisztus Egyházát kormányozza, hogy tartsa távol magát a mindent elhomályosító ködtől, melyet a föld bocsát ki magából! Mindig tartsd ébren a hívő nyáj lelkében az erős imádságot, mellyel az Egyház szüntelenül tartozik neki (vö. ApCsel 12,5), hogy az Igazság Napja akkor is elérje Pétert, ha a legsötétebb kazamata mélye tartja fogva, és annak tiszta sugaránál felismerje, mit kell tennie, és a ragyogó fény Krisztus egész testét átjárja. „A test világa a szem” – mondta Jézus. „Ha szemed ép, egész tested világos.” (Mt 6,22) Felismerjük, milyen erős a Szikla, amelyre az Egyház épül. Tudjuk, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta (Mt 16,18). A sötétség szellemei ugyanis soha nem szabadultak el annyira, mint ama [Honorius pápa okozta] sajnálatos válság idején, amelynek véget vetettél, és a mégoly nagynak látszó sikerük sem hiúsította meg az isteni ígéretet: a Szentlélek biztos segítsége ugyanis Péter tanításának szól, nem Honorius pápa hallgatásának vagy annak, hogy az eretnekséget támogatta.” (The Liturgical Year, London 1900, 12. köt., 377-378. old.)
Azt a rendkívül ritka helyzetet, ha a pápa eretneknek vagy félig eretneknek bizonyul, végső soron az Egyház és a péteri hivatal isteni jellegébe és elpusztíthatatlanságába vetett hittel kell viselnünk. Ezt az igazságot Nagy Szent Leó pápa fogalmazta meg, aki hangsúlyozta, hogy Szent Péter méltósága mit sem csökken utódaiban, bármennyire méltatlannak bizonyuljanak is: „Cuius dignitas etiam in indigno haerede non deficit” (Serm. 3, 4).

forrás:
blog.hu/…nasius_schneider_puspok_az_eretnek_papa_kerdeserol
Bazsó-Dombi Attila
Ami az Egyházban manapság történik, nem esetleges konjunktúra következménye, hanem a társadalomban tomboló anarchikus liberalizmus lecsapódása. Ez általánosságban a Szentírásban megjövendölt elpártolás tüneteit mutatja, amelyről a Katolikus Egyház Katekizmusa a következőket tanítja:
675 „Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja …More
Ami az Egyházban manapság történik, nem esetleges konjunktúra következménye, hanem a társadalomban tomboló anarchikus liberalizmus lecsapódása. Ez általánosságban a Szentírásban megjövendölt elpártolás tüneteit mutatja, amelyről a Katolikus Egyház Katekizmusa a következőket tanítja:
675 „Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. [639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, [640] fölfedi a «gonoszság misztériumát» egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól. A legnagyobb vallási megtévesztés az Antikrisztusé, azaz egy ál-messianizmusé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett. [641] 676 Ez az antikrisztusi megtévesztés a világban mindannyiszor föltűnik, amikor a messiási reménységet a történelemben akarják beteljesíteni, ami csak a történelmen túl, az eszkatologikus ítélet által teljesedhet be; az Egyház az eljövendő ország ezen meghamisítását «millenarizmusnak» nevezett enyhébb formájában is, [642] és főként a «belsőleg romlott» szekularizált messianizmus politikai formájában elutasította. [643] 677 Az Egyház az Ország dicsőségébe csak ezen utolsó Húsvéton át léphet be, melyben követi Urát halálában és föltámadásában. [644] Az Ország tehát nem az Egyház történelmi diadala által fog beteljesedni [645] állandóan növekvő fejlődés útján, hanem Istennek a gonosz utolsó támadása fölötti győzelme által, [646] melynek következtében Menyasszonya alá fog szállni a mennyből. [647] Istennek a gonosz fölforgatása fölötti győzelme az Utolsó Ítélet formáját fogja ölteni [648] e mulandó világ végső, kozmikus összeomlása után. [649]”
Ide is vonatkoztatható amit Chesterton Szt. Tamásról írt monográfiájában olvashatunk: „aki szeretné megérteni a kereszténység különös történetét, nagyon érdemes ezt az esetet behatóan tanulmányoznia. Az a feltűnő jelenség jellemzi, amely a kereszténységnek mindig egyedülálló ismertetőjegye volt, jóllehet modern ellenségei soha, modern barátai ritkán vesznek róla tudomást. Ezt a jelenséget az Antikrisztusnak, Krisztus hasonmásának és ellenképének legendája jellemzi, meg az a mélységes mély közmondás, hogy az ördög Isten majma. A hazugság soha nem olyan hazug, mint amikor közel jár az igazsághoz. Ilyenkor érinti a kés az igazság idegét és a keresztény lelkiismeret felkiált fájdalmában.”

Forrás:
Krisztus Király, a Napbaöltözött Asszony és a polkorrekt aposztázia diktatúrája
Krisztus Király, a Napbaöltözött Asszony és a polkorrekt aposztázia diktatúrája