Chira Sándor (1897–1983) hitvalló püspök pappá szentelésének 100. évfordulójára

Chira Sándor (1897–1983) hitvalló püspök pappá szentelésének 100. évfordulójára
Száz éve, 1920. december 19-én szentelték pappá Chira Sándort (orosz szövegkörnyezetben: Alexander Chira), a szovjet korszak egyik kiváló egyházi személyiségét, a hit bajnokát és hitvalló püspököt. Hidász Ferenc OFM fordításában közöljük a Szibériai Katolikus Újság honlapján megjelent megemlékezést.
Ugyancsak december 19-én szentelte őt – 25 évvel később – püspökké Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus püspök. Egyszóval Sándor atya „püspöki méltóságának” életkora 75 év. December 19-e tehát papságának „kettős jubileuma”.
Ma Chira Sándor hitvalló püspök nevét viseli Novoszibirszkben a Színeváltozás Egyházmegye Egyházmegyei Központja, ahol minden kuriális épület, egy konferenciaterem, a Jézus Társasága könyvtára, a Kána Katolikus Televíziós Stúdió irodái, a Szibériai Katolikus Újság irodája, a karitász irodája és kegytárgybolt található.

Az Egyházmegyei Központ 2011. november 8-i felszentelési ünnepségén Joseph Werth novoszibirszki püspök a névválasztáshoz ezt a magyarázatot fűzte: „Már az építkezés során felmerült a kérdés, hogy a központnak mi legyen a neve, kiről nevezzük el. Az Egyház hagyományának része az is, hogy épületeinek nevet ad. Önkéntelenül is felmerült Chira Sándor hitvalló püspök neve. 26 évig szolgálta [Krisztus] nyáját Kazahsztánban és Nyugat-Szibériában, s ez a Katolikus Egyház és általában a hit üldözésének korszaka volt. Karagandában volt az egyházközsége, de egyházmegyénk területén is működött, különösen az omszki régióban. Jól képzett, sokoldalúan művelt ember volt, de mindenekelőtt önzetlen, buzgó lelkipásztor, »Isten embere«”.
José Luís Mumbiela Sierra alma-atai püspök Joseph Werthez szóló köszöntőjében ezt írta: „Feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy személy szerint nagy öröm számomra, hogy az Egyházmegyei Központ Chira Sándor püspök nevét vette fel. Hálát adok Istennek, amiért arra indította Önt, hogy e kiemelkedő személyről nevezze el az Egyházmegyei Központot. Ötéves karagandai tartózkodásom idején Chira Sándor és Władysław Bukowiński atya személyisége és szolgálata mély nyomot és felejthetetlen emléket hagyott lelkemben és szívemben. A mostani generációk adósai a hit ezen bajnokainak...”

Chira Sándor 1897. január 17-én született Irhócon (Oszrák-Magyar Monarchia, ma: Ukrajna, Kárpátalja, Vilhivci, Técsői járás) Chira Kornél görögkatolikus esperes családjában. A máramarosszigeti piarista gimnázium elvégzése után belépett az ungvári Görögkatolikus Szemináriumba (1915), majd 1916–1920-ban a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben tanult. A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye kormányzó püspöke, őeminenciája Papp Antal 1920. december 19-én szentelte pappá. 1924-től az ungvári Görögkatolikus Szemináriumban tanított, 1934–1939 között pedig ugyanott rektori tisztséget viselt. 1944. december 19-én Romzsa Tódor titokban püspökké szentelte; benne látta saját utódját. Tódor püspökre, a kárpátaljai görögkatolikusok vezetőjére hamarosan a vértanúság várt. Ma az Egyház őt a boldogok között tiszteli.
Chira Sándor titkos püspököt 1949. február 10-én tartóztatták le a szovjet államvédelmi szervek, majd 1949. augusztus 6-án az Ukrán SzSzK Büntető Törvénykönyvének 54/4. és 54/10. cikkelye alapján (szovjetellenes agitáció és propaganda) 25 év börtönre ítélték, valamint öt év polgári jogfosztásra és vagyonelkobzásra. 1949–1956 között Tajset és Kemerovo (Irkutszki terület) táboraiban töltötte büntetését, építkezésen és bányákban dolgozott. 1956 szeptemberében amnesztiával szabadult. Hazatért Kárpátaljára, ahol földalatti lelkipásztori munkát végzett a hívek között. 1956 novemberében titokban négy görögkatolikus papot szentelt. 1957. január 7-én ismét letartóztatták és visszatérési jog nélkül kiutasították az Ukrán SzSzK-ból.
1957 januárjától a Kazah SzSzK területén lévő Karaganda bányáiban dolgozott. Haláláig ott élt a 2016-ban boldoggá avatott Władysław Bukowiński atyával, néhány görögkatolikus pappal, élete utolsó időszakában pedig Albinas Dumblauskas (1925-1991) litván jezsuita pappal, akikkel együtt végzett lelkipásztori szolgálatot Kazahsztánban, valamint Nyugat-Szibéria több pontján a hithű katolikusok körében. Rövid kárpátaljai látogatásai során – rokonaival való találkozás ürügyén – titokban papokat szentelt földalatti munkára az illegalitásban működő Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye hívei számára. Összesen mintegy ötven papszentelést és három püspökszentelést végzett. 1978. augusztus 24-én az Ungvár melletti Onokócon ő szentelte püspökké Szemedi Jánost, aki utóda lett a munkácsi püspöki székben.

Chira Sándor püspök 1983. május 26-án hunyt el Karagandában. Ott temették el a templom falánál. Hívek hatalmas sokasága kísérte utolsó útjára. 1989. április 28-án (posztumusz) rehabilitálták. Boldoggáavatási eljárása folyamatban van.
*
A Szibéria, Kazahsztán és Közép-Ázsia végeláthatatlan terein szolgálatot végző Joseph Werth püspök, valamint sok más pap és szerzetes gyermekkorukat és fiatalságukat Karagandában töltötték, ahol mindnyájan közvetlen szemtanúi voltak Sándor püspök hősies helytállásának. Ő lett az akkor ifjú Joseph Werth első gyóntató papja, és ő volt az első lelkivezetője a papi hivatás útján. Így emlékezik rá vissza Joseph püspök:

„Miután leszereltem a katonaságtól, meglátogattam a Karagandából Litvániába költözött rokonaimat, és ott láttam először nem földalatti, (hanem nyilvánosan működő) templomot. Az egyik pap azt mondta, hogy én is pap lehetnék. Váratlan meglepetésként ért a megjegyzése, mert ezt soha nem gondoltam volna komolyan. Karagandában nem volt szeminárium. Hazatértem Karagandába, s szerettem volna továbbtanulni egy világi főiskolán, de a papsággal kapcsolatos gondolatok egyre gyakrabban fölmerültek bennem. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek Sándor atyához – így hívtuk Chira püspök urat, mert püspöki mivoltát titkolta. Szándékosan választottam Sándor atyát. Tudtuk, hogy Bukowiński atya természeténél fogva harcos egyén, hite miatt már háromszor volt börtönben. Sándor atya azonban óvatosabb volt. (…) Amikor arra gondoltam, hogy egy pappal szeretnék beszélni hivatásomról, éppen ilyen óvatosat kerestem, aki azt mondta volna: »Verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat, miféle szemináriumra gondolsz, amikor körülöttünk a szovjet rezsim az úr.« Ilyen reménnyel mentem Sándor atyához. És tévedtem. Félénken kezdtem neki mesélni a gondolataimról, érzéseimről, vívódásaimról. Erre ő azt mondta, hogy más papokhoz hasonlóan ő még a lágerben is misézett, gyóntatott, keresztelt… Azt is mondta, hogy mennyire örül a hívatásának, és hozzátette, hogy ha Isten száz életet adott volna neki, akkor százszor is ezt az életet és a papságot választotta volna.
Mikor megemlítettem neki, hogy nem tudnék prédikálni, mert dadogok, ő azt válaszolta, hogy ő szintén dadog, és mesélt Démoszthenészről, aki vihar idején kiment a tengerpartra, és megpróbálta túlkiabálni a hullámok hangját; a válla fölé éles kardot erősített, mert beszéd közben szokása szerint rángatta a vállát. A püspök már az első beszélgetés során leckét adott nekem arról, hogyan lehet megszabadulni megszokásaimtól, hogyan válhat az ember szónokká.

Sándor atya azt mondta, hogy a papsággal kapcsolatos gondolatokat nem szabad elhárítani. Ez pont annak az ellenkezője volt, amit hallani szerettem volna. Majd hozzáfűzte: pusztán attól, hogy szeretnénk, még nem lehetünk papok, csak ha ezt Jézus Krisztus is akarja. Tőle kell meghívást nyerni. Sándor atya azt javasolta, hogy egymás utáni tíz napon menjek el hozzá. Az első napon életgyónást végeztem. Akkoriban munkába jártam, de mégis megpróbáltam többet imádkozni, olvasni János evangéliumát, meditálni. Ez alatt a tíz nap alatt mindennap megáldoztatott, én pedig arra vártam, hogy mit mond nekem a Szentlélek. Később rájöttem, hogy ezek voltak az első lelkigyakorlataim. Ez a tíz nap csodálatos volt. Az érzéseimet ahhoz hasonlíthatnám, amit egy katona érez leszerelés után, vagy egy pap, ha a lágerből szabadul. Azon az első éjszakán lefeküdtem aludni, de aztán fölkeltem imádkozni, s ez könnyebben ment, mint valaha. Hirtelen rájöttem, hogy az ima a legcsodálatosabb dolog. És a Szentlélekre, az első pünkösdre gondolva aludtam el. Saját szavaimmal imádkoztam a Szentlélekhez, hogy ő világosítson meg és erősítsen meg úgy, ahogy az apostolokat pünkösd napján. A keresésem egy évig tartott, de a Sándor püspökkel történt találkozás után többé már nem voltak kétségeim hivatásom felől. Tulajdonképpen már a tíznapos lelkigyakorlat kezdetén, az első napon biztosan tudtam, mi lesz a válaszom. Csupán a tíz nap végére vártam, hogy a feltétel teljesüljön. – Nos – mondta Sándor atya –, amint meghozod a döntést, meg kell tenned a következő lépéseket.”
Írtam Kazimir atyának Litvániába, mire ő azt tanácsolta, hogy egyelőre tanuljak latinul Sándor atyánál, míg a litvániai papok eldöntik, hogyan segíthetnek nekem. Ez a karagandai latin nyelvtanulás ideje volt életem legcsodálatosabb időszaka. Később Sándor atya tanácsára Litvániába mentem ahhoz a paphoz, akit már előzőleg megismertem. Jezsuita volt. Amikor erről tudomást szereztem, hivatást éreztem, hogy csatlakozzam a jezsuita rendhez…” (Joseph Werth püspöknek a szentpétervári Szeplőtelen Szív Háza folyóiratnak adott interjújából.)

A szaratovi Szent Kelemen Egyházmegye ordináriusa, Clemens Pickel püspök is őrzi Chira Sándor hősies helytállásának emlékét. Tisztelettel őrzi azt a Szűzanya-szentképet, melyet Sándor püspök pappá szentelésének 50. évfordulóján, 1970. december 19-én ajándékozott egyházközsége egyik hívőjének, Anna Merkovszkajának (1918–2000), akit környezete ugyan laikusnak tartott, de titkos apácaként élt egész életében, s amikor lehetősége adódott, csatlakozott az Eucharisztikus Jézus Nővéreinek Kongregációjához. A szentkép hátuljára Sándor atya a következő meleg szavakat írta neki németül: „Ányecskának pappá szentelésem 50. évfordulóján. Sándor atya. 1920–1970. XII. 19.” Ma ez a kis szentkép is jubileumot ünnepel: ötvenedik jubileumot.

Chira Sándor (1897–1983) hitvalló püspök pappá szentelésének 100. évfordulójára
Bazsó-Dombi Attila
Chira Sándor püspökről párhuzamok:

Karagandában élt Isten szolgája, Alexander Chira földalatti püspök. 1983-ban halt meg az életszentség hírében, hosszú és súlyos fogságának következményeitől. Ő keresztelte a kis Pétert és egyúttal keresztapja is volt. A család egy másik gyermekét boldog Alexij Zaritsky keresztelte, egy karagandai pap és vértanú, aki 1963-ban halt meg és 2001-ben avatták …More
Chira Sándor püspökről párhuzamok:

Karagandában élt Isten szolgája, Alexander Chira földalatti püspök. 1983-ban halt meg az életszentség hírében, hosszú és súlyos fogságának következményeitől. Ő keresztelte a kis Pétert és egyúttal keresztapja is volt. A család egy másik gyermekét boldog Alexij Zaritsky keresztelte, egy karagandai pap és vértanú, aki 1963-ban halt meg és 2001-ben avatták boldoggá.
A kis Péter negyedik életévétől részesült katekizmus oktatásban Isten szolgálójától Gertrude Detzeltől, aki a karagandai üldöztetés idején világi apostol és fáradhatatlan hitoktató volt. Ő egy igazi hitvalló volt. Bátor földalatti apostolkodása miatt többször letartóztatták. De még a börtönben sem szűnt meg hirdetni Krisztust és a katolikus hitet. Gertrude Detzel Karagandában halt meg 1971-ben az életszentség hírében. Amikor a kis Péter nyitott koporsójánál imádkozott, mély hatást gyakorolt rá a halott kezében lévő rózsafüzér. Hazafelé menet így szólt édesanyjához: „Mama, amikor meghalok, az én kezembe is tégy egy rózsafüzért, pont úgy, mint Gertrud néninél".
Nem sokkal Gertrude halála után a kis Péter megbetegedett. Az orvosok rosszindulatú agydaganatot állapítottak meg. Tekintettel a csekély gyógyulási esélyre, nem akarták megoperálni. Ezt a betegséget tetézte következményként még a mozgási szervek bénulása is, úgyhogy Péter ágyhoz volt kötve. Folyamatosan erős fejfájása volt. Az orvosok nem akarták őt a kórházban tartani, mert a hozzá hasonló betegek elviselhetetlen fejfájásban szenvednek. Ezért a kis Pétert otthon ápolták, nagy családja körében. Még aznap, amikor a fiát hazahozták, könnybe lábadt szemekkel kezdte kérni, hogy járulhasson szentáldozáshoz.
A következő napon váratlanul betoppant egy litván titkos pap, Péter Antonius Seskevicius SJ, aki 1961-hen Kirgisztánban megkeresztelte Athanasius Schneidert, a későbbi püspököt. A papot felvilágosították a gyermek kritikus állapotáról, és arról is, mennyire vágyik a kis Péter a szentáldozásra. Fater Antonius félrehívta a gyermeket és feltett neki néhány kérdést az Oltáriszentségről. A beszélgetés során a pap meggyőződött arról, hogy a fiú elegendő hittudással rendelkezik, elsősorban az Oltáriszentséggel kapcsolatosan. Ezért elsőáldozásban részesítette 1971. december 16-án. Péter négy és fél éves volt. Péter Antonius megengedte neki, hogy naponta járulhasson szentáldozáshoz.
Alexander Chira püspök engedélyezte a Schmidtlein ház egyik helyiségében egy kápolna berendezését Oltárszentséggel, és jóváhagyta, hogy a családapa, Péter Schmidtlein, rendszeresen részesítse nagy családját a szentáldozásban. Szinte minden reggel a család zárt ajtók mögött összejött az Oltáriszentség előtti imára. Az imádság után minden családtag letérdelt. Péter nagy tisztelettel kezébe vette a cibóriumot és egy kanállal óvatosan kiszolgáltatta térdelő családjának a Szentséget. Sem Péter, sem más családtag nem merte volna akkoriban a Legméltóságosabb Oltáriszentséget kezével érinteni. Ezen alkalmakkor a kis Péter is szinte naponta magához vehette a Szentséget apjának kezéből. Ez volt a kisgyermek legnagyobb öröme. Naponta vágyakozva várta a szentáldozás pillanatát.
Időről-időre Alexander püspök titokban jött bemutatni a szentmisét és ostyákat konszekrálni. Egyik látogatása alkalmával megtudta, hogy a kis Péter már az előző napon is megáldozott. A püspök megdöbbent, hogy egy ilyen kis gyermek már áldozik és meg is tiltotta, mert azt gondolta, hogy egy négyéves gyermek erre még nincs eléggé felkészülve.


Forrás:
tengernekcsillaga.hu/%21dokumentumok/konyvek/CorpusChristi.pdf