Az idők jelei

Az idők jeleinek felismerése szentírási fogalom, amelyet maga az Úr vezetett be, amikor a farizeusok és szaddúceusok égi jelet követeltek tőle (“Az ég arculatát tehát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit azonban nem tudjátok!” Mt 16, 3 ). Jézus ezzel utasította el őket: „a gonosz és házasságtörő nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás jelét.” (Mt 16, 4).
Hogy mi volt Jónás próféta jele? A jel, amit Jónás által kaptak a hajósok. A jel, amit ő kapott az odarendelt halban és a féregrágta repkényben. A jel, amit általa kapott Ninive, és mindezen jelekben együttesen kaptak a Krisztus feltámadásában hívő keresztények.
Nem volt szűkkeblű tehát Urunk a gonosz és házasságtörő nemzedékhez, adott jelet nekik bőven. Ahogy azóta is adott minden gonosz és házasságtörő nemzedéknek, akik közül sokan felismerték a jeleket, és bűnbánatot tartottak „Jónás jelére”. Mert az idők jeleinek felismerése Jónás próféta nyomán a keresztények számára mindig a bűn eluralkodásának belátását jelentette, amit a bűnbánat, az engesztelés sürgős aktualitásának felismerése kísért. Mert élt a hit, hogy „minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1 Jn 2,16). A kiút ebből a helyzetből ezért mindig a világ szellemétől való elfordulás volt, mert „ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is.” (1 Jn 2,17)
Az „idők jelei felismerésének” jelentéstartalma gyökeresen megváltozott korunkban. A zsinattal a világ sosemvolt pozitív konnotációt kapott, így az „idők jeleinek felismerése” innentől kezdve leginkább az Egyház világhoz való alkalmazkodásának menetrendjét jelentette, azt, hogy mit kell még megtenni a világ kedvéért, és természetesen a bűnbánat méltó gyümölcseitől való teljes elszakadást. Amikor értelmezhetetlen és szégyellnivaló bumfordisággá vált Szent János figyelmeztetése: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete” (1 Jn 2,15)
Az idők jelei felismerésének fogalmában bekövetkezett fordulat olyan változás, amely példa nélküli a keresztény történelemben, és amely maga is az idő jelévé vált: mert akinek az előbbi jánosi mondatot kellene hirdetnie, az az ellenkezőjét hirdeti, mintha elpártolt volna az igazságtól. Ha „jogos és elkerülhetetlen felfedezni valószínű megfeleléseket korunk jelenségei és a megírt jelek között”, akkor ezt a megfelelést mindenképpen érdemes értelmezni.
Az elpártolás jelei kapcsán egy korábbi írásban hivatkoztam arra, hogy amikor a tesszaloniki hívek között elterjedt a közeli ítélet várása, Szent Pál levélben hűtötte a kedélyeket, a hívek közeli végvárását, és érvként hivatkozott a nekik adott szóbeli tanítására arról, hogy a vég előtt „az elpártolásnak kell bekövetkeznie, és meg kell jelennie a bűn emberének, a kárhozat fiának, aki ellenszegül, és önmagát föléje helyezi mindannak, amit Istennek vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk, beül Isten templomába, és úgy mutogatja magát, mintha Isten volna.” De, mondta Szent Pál, ennek bekövetkeztét valami még visszatartja. Korábban azt írtam, hogy „nem tudjuk mi lehetett az, ami visszatartotta az elpártolás megtörténtét, de immár úgy tűnik, hogy nem tartja vissza.” A mondat második felét továbbra is tartva, most mégis szólnék a „visszatartóról”.
A visszatartóra Szent Pál egyszer neutrumban hivatkozik (τὸ κατέχον), majd a következő versben hímnemben (ὁ κατέχων), személyként. Ki és mi lehet hát a visszatartó? Erre a tevékenységének lényegéből következtethetünk: a visszatartó ugyanis a gonoszság titkát tartja vissza, amely ugyan munkálkodik, de amíg működik a visszatartó, nem tud fellépni a „törvénytelenség embere” (ἄνθρωπος τῆς ἄνομος), a „kárhozat (rombolás) fia” (υἱὸς τῆς ἀπωλείας), az „ellenszegülő” (ὁ ἀντικείμενος).
Tehát a gonoszság titka, azaz lényege, amelyet az őt képviselő ember jelenít meg a törvénytelenség, rombolás és lázadás, azaz ellenszegülés. A visszatartó ezért olyan valami és valaki, ami és aki a törvény, a rend, az engedelmesség képviselője, megtestesítője a világban.
A törvényről szólva kézenfekvő a világi törvényekre gondolni, ilyen értelemben a neutrummal jelölt visszatartó lehetne a világi hatalom, az államok rendje vagy maga az állam intézménye, amely normál működése esetén a jog és igazság valamelyes érvényesülését és uralmát jelenti, amely miatt Jézus felülről kapottnak mondhatta Pilátus hatalmát. Még akkor is, ha Pilátus rosszul használta a hatalmát. Amíg ezek megfelelően működnek, nehezen képzelhető el az abszolút törvénytelenség eluralkodása. De nehezen lenne elképzelhető, hogy az állam, mint intézmény működése jelentené a végső gátat az antikrisztus megjelenésével szemben. Már csak azért is, mert még a világi törvény is Isten rendjére utal, ez a végső alapja, és ha ettől elszakad vagy ennek ellentmond, elveszti létjogosultságát. Erre utal a világi hatalom megszüntetését célzó anarchisták kapcsolódása és mély rokonsága is a sátáni irányzatokkal, mert az anarchizmus ugyan a törvényes hatalom megszüntetését kívánja elérni, de ezzel a vele szükségszerűen együtt járó gonosz uralmáért száll síkra, így végső soron ez az Isten elleni lázadás programja. A lázadás végső célja ugyanis nem a világi, hanem az isteni törvény elleni fellépés.
Ha van intézmény, amely az isteni rend földi hirdetője és őrzője, az az Egyház. De a visszatartó megjelölésében Szent Pál által felváltva használt semleges és hímnem mégsem arra utal, hogy az Egyház egésze lenne a visszatartó. Ez a jellemvonás inkább a pápaságra vonatkozhat, amely révén az Egyház, mint intézmény, a pápaság mindenkori, „intézményesült” feladatát ellátó férfi földi vezetése alatt áll, mondhatni egyszerre intézmény és személy.
De ha Szent Pál valóban a pápákra, illetve a pápaság intézményére gondolt visszatartóként, akkor jönnie kell majd egy időnek, amikor a pápaság, illetve a pápa megszűnik végezni a visszatartás feladatát, mert azt, „aki” a visszatartó, „eltávolítják az útból”. Ez arra utal, hogy nem lesz pápa, mert teljesen eltávolítják, vagy csak félreteszik, és helyette a törvény nélküli ember jelenik meg, akit maga az Úr fog megsemmisíteni „eljövetelének fényességével”.
Ez tehát tényleg a vég előjátéka lesz, mert a törvénytelenség emberét a tesszaloniki levél alapján a második eljövetel semmisíti meg, bár az nem teljesen egyértelmű a levél alapján, hogy a törvénytelenség embere és a gonosz, akit az Úr Jézus „elpusztít szájának leheletével” ugyanaz az ember lenne. De arra azért rácsodálkozhatunk, hogy a „törvénytelenség embere”, a „rombolás fia”, az „ellenszegülő” megnevezések által jelzett tulajdonságok, amelyekről nem tudjuk, hogy a Jelenések könyvének hamis prófétájáé, esetleg a kétszarvú fenevadé, milyen megdöbbentően precízen és lényegretörően jellemzik Franciscust.
Az eltávolítást megelőzi az elpártolás. Az „elpártolás” az eredeti kifejezés szöveghű, mégis némileg eufemisztikus fordítása, mert az eredeti szövegben itt használt ἀποστασία kifejezés a hitehagyás, hittagadás bevett terminusa. Ezek alapján a pápa eltávolítását vagy félretételét a hit megtagadása előzi meg.
Ez a hittagadás valószínűleg nem a hit egyedi megtagadását jelenti pusztán, még ha az tömeges is lenne, hanem annál valami minőségileg többet. Minőségileg több lenne, ha például olyanok tagadnák meg a hitet, akik elsődleges feladata éppen a hit őrzése és szolgálata lenne, mert az ő hittagadásuk tömegek pusztulását okozná. Ilyen lenne a püspökök és papok, de legfőképpen a pápa hittagadása, mert ők azok, „akiknél Jézus tanúságtétele van” (Jel 19, 10). Mivel a pápa az egység princípiumát képviseli a zarándokló Egyházban, az ő bukása végzetes következményekkel járna magára az Egyházra nézve, ez talán nem is szorul bővebb magyarázatra, de ugyanakkor a világra nézve is.
Gyakran merül fel magyarázatként az egyházi helyzetre a világ jelen állapota: mintha az okozná az Egyház problémáit, hogy rossz irányban „fejlődik” a világ, és ez beszüremkedik az Egyházba is. Ilyen értelemben idézgetik VI. Pál szavait a Sátán füstjéről, amely beszüremkedett a szentélybe. Valójában a Sátán füstje a hitehagyás eluralkodása a püspökök és papok között. És ez megelőzi a világ rossz irányba alakulását, egyben oka is annak: azért alakul rossz irányba a világ, mert nincs ami és aki visszatartsa ettől, az Egyház vezetői ugyanis nem látják el ezt a feladatukat.
Hogy mi az a pont, amelynél bekövetkezik ez? A hittagadás mibenlétére maga a levél ad némi támpontot, amikor a hittagadók bűneként azt jelöli meg, hogy „nem fogadták be az igazság szeretetét, hogy üdvözüljenek”. Az igazság szeretete a kinyilatkoztatott és hirdetett evangéliumhoz való ragaszkodást, az ebbe vetett hitet jelenti, mert ebben testesül meg minden, amit az igazságról tudnunk lehet. Ennek magva az egyedül üdvözítő Igazságba, Jézus Krisztusba, mint az egyetlen üdvözítőbe vetett hit, amelyen kívül „nem adatott más név”. Itt tehát nem egy apró, „mellékes” hittétel tagadásáról van szó (nem mintha lenne egyáltalán ilyen), hanem az egész kinyilatkoztatott igazság lényegének, Krisztus üdvözítő tettének tagadása, vagy annak lényegtelen, félretehető és relatív voltának állítása. Biztosan véletlenül juthat eszünkbe ennek kapcsán a zsinati tanítás a vallásszabadságról, amely nem a vallás szabad gyakorlásának szükségességéről szóló tanítás volt (azaz például az államhatalom beleszólásától szabad), hanem szakítás a Jézus Krisztus megváltói művének egyedül üdvözítő voltának állításával. Ez önmagában teljes szakítás a hagyománnyal, mert alapjaiban tagadja meg azt. Nem véletlen, hogy Szent Pál mintegy ellenszerként tanácsolja a tesszaloniki híveknek, hogy „őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok”, kifejezetten említve a hagyomány két formáját, a szentírást, amely a szenthagyomány egy részének írott formája, és a szorosan vett „szóbeli” szenthagyományt.
A Szentírás a hagyomány írott formájaként már korábban elszenvedte a hittagadást a biblikus „teológusok” részéről, akik megszűntek Isten „eleven és átható” igéjeként tekinteni rá. A redakciók, források, rétegek és szerkesztők kutatásában nem a hit erősödött meg, hanem a kétely. A zsinat után viszont az Egyház kezdőpontját és forrását jelentő liturgikus hagyományt is megtagadták, önmagukat föléje helyezve mindannak, „amit Istennek vagy isteni tiszteletre méltónak nevezünk“.
Na, de mit tegyünk mi, ha felismerjük ezekben az idők jeleit, „férfiak, testvérek”?
Álljunk be „Flúg és Magóg” (© HavenYAcett) mellé? Hirdessük habzó szájjal, aztán kéjesen várjuk a pusztulást, ahogy Jónás tette a repkény takarásában kényelmesen elhelyezkedve? Neki nem jött be a moziélmény… Nem hozzájuk kellene tehát társulnunk, hiszen nekik is inkább az efezusi bűnbánókat kellene követniük: „A hívek közül is sokan eljöttek, bevallották és elmondták tetteiket. Azok közül pedig, akik a rendkívüli dolgokat hajhászták, sokan összehordták a könyveket, és mindenki szeme láttára elégették.” (Csel 19,18-19) (Ma is van sokkötetes rendkívüli “mű”, amely egy tea, de talán egy kis életmentő gyorsleves főzésére is elegendő lenne…)
Az írás elején említett kopernikuszi fordulatot megtagadva, vissza kellene térni az idők jelei felismerésének igazi értelméhez: belátni azt, hogy a bűn elhatalmasodása sosem látott, történelemben sosem tapasztalt súlyosságú, amikor a bűnbánat és az engesztelés még fontosabb, „annál is inkább, mivel ismeritek az időt, hogy itt az óra, amikor fel kell kelnünk az álomból. Most ugyanis az üdvösség közelebb van már hozzánk, mint amikor hívők lettünk.” (Róm 13,11)
És a bűnbánat mellett mit tegyünk Szent Pál szerint?
őrizzétek szilárdan a hagyományokat” (2 Tessz 2,15). Például tanulmányozzuk a hitet, mélyedjünk el benne, térjünk vissza és ragaszkodjunk minden korok szentmiséjéhez.
csöndben munkálkodva, a saját kenyerüket egyék” (2 Tessz 3,12). Bakegér, most sincs felmentés a munka alól, legfőképpen az üdvösségünkön való munkálkodás alól…
ne hagyjatok fel a jócselekedetekkel!” (2 Tessz 3,13) Az eluralkodó törvénytelenségre és a fenyegető vagy bekövetkező létbizonytalanságra tekintettel sincs felmentés a felebarát iránti szeretet cselekedetei alól.
Röviden: nix ugribugri, csak csendben ora et labora! A többi majd alakul…

Forrás:
Az idők jelei
Bazsó-Dombi Attila
Kapcsolódó:
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Szűzanya legfontosabb Fatima-i kérése és ígérete egyaránt Oroszország tévtanaiból történő megtérésére vonatkoznak. Azonban erről a köztudatban elterjedt hamis felfogás akadályozza a Szűzanya közvetítésével Isten által adott Fatima-i iránymutatásának megértését: összemossa Oroszországot a
Szovjetunióval, a tévtanokat a „gyümölcsökkel” – bolsevik,…More
Kapcsolódó:
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Szűzanya legfontosabb Fatima-i kérése és ígérete egyaránt Oroszország tévtanaiból történő megtérésére vonatkoznak. Azonban erről a köztudatban elterjedt hamis felfogás akadályozza a Szűzanya közvetítésével Isten által adott Fatima-i iránymutatásának megértését: összemossa Oroszországot a
Szovjetunióval, a tévtanokat a „gyümölcsökkel” – bolsevik, szovjet, kommunizmus, szocializmus. Mivel az 1917-es Fatima-i jelenések idején a bolsevikok még csak tervezték a Szovjetunió létrehozását, a Szűzanya csakis a cári Oroszországról szólhatott. A bolsevik forradalomból 1922-ben sarjadt Szovjetunió tehát „csupán” elterjesztette a tévtanokat, amelyek már korábban, a Cári Oroszországban alakultak ki. A „tévtanokat” pedig – bár a Föld végső határáig elterjedtek –, egyetlen gyűjtőfogalom kifejezi: szekularizáció28 – az Egyháznak a világi hatalom alá rendelése, amit neves orosz ortodox tekintélyek is antikrisztusi jelleggel illetnek:
„Az Egyház és az állam szétválasztásának [...] eszméje egy olyan törekvéssé növi ki magát, mely [...] az Egyházat egyfajta lelki rezervátumba zárja [...], és éppen ez megy most végbe a demokratikus államokban. Az erkölcsösségről vallott keresztény elképzeléseket először a politikából űzték ki, most pedig fokozatosan, de hajthatatlanul eltávolítják a társadalmi élet egyéb szféráiból is. [...] Rettegett Iván csak leváltotta a neki nem tetsző püspököket, Alekszej Mihajlovics irányítani akarta az Egyházat, fia, Péter pedig egyik hivatalnokára bízta az Egyház irányítását. [...] Péter nemcsak hogy nem gondolt az egyházi hatalommal való szimfóniára, hanem még a pátriárka megválasztását is eltörölte. Így Oroszországban a monarchia a nyugati típusú abszolutizmus útjára lépett. Az egyházi ügyek irányítására Péter egyházi személyekből Zsinatot hozott létre, [...] élére hivatalnokot, a szinódus miniszteri hatáskörű vezetőjét állította, aki személyesen a cár hatalma alatt állt. [...] Az Egyház irányításának ez a formája nemcsak egyszerűen idegen volt az orosz egyházi tudat számára, hanem ellentmondott az egész ezeréves egyházi kánonnak is. [...] Péter tevékenységének sok vetülete nem kulturális forradalom volt, hanem egyazon kultúrán belüli antiviselkedés. [...] Az egyházi és kolostori földek államosítására úgy tekintettek, mint az első lépés az Egyház gyengítésére, az állami ügyekre gyakorolt hatásának csökkentésére és mint a kolostorok és a szerzetesség elleni harc kezdetére. [...] Konstantin császár a kereszténységet államvallássá kiáltotta ki (313-ban), […] az Egyháznak mint szervezetnek is meg kellett szerveznie magát. A két hatalom kölcsönös viszonyának egész története […] az államnak az a törekvése, hogy az Egyházat mint az intézmények egyikét olvassza magába. A modern államban az Egyház – mondja Dosztojevszkij Iván szavaival – «csak valamiféle sarkot foglal el, azt is felügyelet alatt».”29
Vatikán Állam „rendje” tehát ma politikailag korrekt szekuláris „cári” abszolutizmus, amelyben „az Egyház csak valamiféle sarkot foglal(hat) el, azt is felügyelet alatt”. Bár erőltetett, mégis alkalmazható a fájdalmas tisztelettel megfogalmazott analógia: „Márta, Márta, [...] Mária a jobbik részt választotta...” (Lk 10, 41-42) A Domus Sanctae Marthae (Szent Márta Háza) „cári” palotából nézve a „cár” szinódusi tanácsadói által felügyelt Mater Ecclesiae Konvent (Egyház Anyja Egybegyűlt Testület) a Vatikáni Kertekben csak valamiféle sarok, amelyben elfér egybegyűjtve az egész Egyetemes Egyház – egyetlen tagja, Krisztus Földi Helytartója képviseletében – kalodában tartva! [...]
„Bárcsak tisztulnánk meg lelkünkben és így egyesülnénk a szent áldozattal. Mert aki bűnben van és bánata még nincs, ünnepnapon sem méltó arra, hogy e félelmetes szent áldozat részese legyen. De aki megtisztult és gondos bánattal letörölte bűneit, ünnepen is, máskor is méltón járulhat az isteni nagy titokhoz. Méltó arra, hogy az Isten ajándékait élvezhesse. De azt nem értem, hogyan nem törődnek ezzel sokan, akik ezer bajban nyögnek. Ha azonban látják az ünnep közeledtét, mintha maga a nap vonzaná őket, rohannak a szent titokhoz, melyet ilyen állapotukban még megpillantaniuk sem volna szabad. A nyilvános bűnösöket mi magunk tartjuk távol. Akiknek lelkiállapotát nem ismerjük, azokat Istenre bízzuk: Ő minden léleknek ismeri titkait. Ma szeretnénk minden nyilvános vétket mindenkinél
helyrehozni.”31

28 szekularizáció (a lat. saeculum, 'világ' szóból): 1. egyházi javak kisajátítása világi célokra. 2. általános elvilágiasodás. (Magyar
Katolikus Lexikon)
29 Tóth Szergej: Az Orosz Egyház és az orosz állam – Beszélgetés Lepahin Valerijjel – in: Aetas, 13. évf. (1998.) 1.
31 Aranyszájú Szt. János: Legyünk méltók a szentáldozásra (in: Nádasy Alfonz: Az egyházatyák szentbeszédeiből, I. – Sz.I.T. Bp.,
1944.)

szozat.org/…mages/letoltesek/Elso_Utolso_Elo-publ_vegleges.pdf
„Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő. Meghaltam, s íme, …
Oroszország felajánlásának az égiek által elrendelt fontosságáról és é…
Bazsó-Dombi Attila
Kapcsolódó:
A végső aposztázia a Katekizmus 675-677 szerint:
„675 Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. [639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, [640] fölfedi a «gonoszság misztériumát» egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében …More
Kapcsolódó:
A végső aposztázia a Katekizmus 675-677 szerint:
„675 Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. [639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, [640] fölfedi a «gonoszság misztériumát» egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól. A legnagyobb vallási megtévesztés az Antikrisztusé, azaz egy ál-messianizmusé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett. [641] 676 Ez az antikrisztusi megtévesztés a világban mindannyiszor föltűnik, amikor a messiási reménységet a történelemben akarják beteljesíteni, ami csak a történelmen túl, az eszkatologikus ítélet által teljesedhet be; az Egyház az eljövendő ország ezen meghamisítását «millenarizmusnak» nevezett enyhébb formájában is, [642] és főként a «belsőleg romlott» szekularizált messianizmus politikai formájában elutasította. [643] 677 Az Egyház az Ország dicsőségébe csak ezen utolsó Húsvéton át léphet be, melyben követi Urát halálában és föltámadásában. [644] Az Ország tehát nem az Egyház történelmi diadala által fog beteljesedni [645] állandóan növekvő fejlődés útján, hanem Istennek a gonosz utolsó támadása fölötti győzelme által, [646] melynek következtében Menyasszonya alá fog szállni a mennyből. [647] Istennek a gonosz fölforgatása fölötti győzelme az Utolsó Ítélet formáját fogja ölteni [648] e mulandó világ végső, kozmikus összeomlása után. [649]”