Az ifjúság kereszt-mozgalma

Nyisztor Zoltán: De a vizek megmozdulnak
(részlet)

A fáradt, eltespedt, tehetetlennek hitt magyar katolicizmus kilendült nyugalmi állapotából, s nemcsak a jogos önvédelem terére lépett, hanem a belső megújhodás csalhatatlan jeleit kezdte mutatni. Érdemes elgondolkodni afölött, vajon mi váltotta ki a magyar katolicizmusban ezt a gyökeres és minden irányú reakciót?
Vannak, akik azt hiszik, hogy egyetlen oknak a magyar egyházpolitikai harcokat jelölhetik meg, azaz azt a sorozatos vereséget, amit az Egyház a parlamentben az egyházsértő törvények elfogadásával szenvedett, s ami még súlyosabb veszedelmek árnyékát vetette előre. Hogy a politika túlkapása, ellenségeskedése vagy pláne üldözése mindig alkalmas a katolicizmus felébresztésére, erőinek megszervezésére, öntudatának emelésére és harci készségének sorompóba állítására, ahhoz kétség nem fér. Minden erőszakos akció reakciót szül, s ez alkalommal az Egyház ellenségeinek az akciója sokkal merészebb, koncentrikusabb és következményeiben súlyosabb volt, semhogy a reakció elmaradhatott volna. Ez a reakció a Zichy Nándor alapította Katolikus Néppártban jelentkezett mely nem annyira a választási terror ellenére mégis megválasztott képviselőinek számával és harci készségével, hanem a mellette megmozdult tömegek lelkesedésével és elszántságával a meglepetés erejével hatott. Az is természetes és érthető , hogy a katolicizmus erőinek bármilyen megmozdulása, még ha kifelé és védekezésre irányul is, befelé is hat azaz az egész szervezet megmozdulására, a nyugalmi állapotból való kilendülésére és dinamikus tevékenységére vezet. Amilyen téves lenne ezt el nem ismerni, éppoly túlzott volna mindent a politikai védekezés tényének tulajdonítani.
Ebbe a hibába esett bele a Keresztény Községi Párt vezére Wolff Károly, aki a húszas években a fővárost a zsidó-liberális uralomból kiszabadította, amikor jóval később egy választási propaganda kapcsán azt a szerencsétlen állítást kockáztatta meg, hogy „mi töltöttük meg a templomokat”.
Először is bizonyos, hogy a katolicizmusban mindig megvannak a rejtett vagy potenciális erők, melyek csak kiváltásra várnak és amelyek természetszerűleg a vezetésre hivatott papság állásfoglalásával vannak összefüggésben. Erre bizonyíték az egyháztörténelem majd minden korszaka. A mozdulatlan álló vízbe dobott kő s annak nyomán tovább gyűrűző hullámverés példája mindig újra megismétlődik. Elég egy dinamikus apostoli lélek, egy új eszme, kikezdés, mozgalom, hogy az első hullám tovább gyűrűzzön s fokonként az egész katolicizmus rengésbe jöjjön.
Így volt ez minálunk is. Álló, mozdulatlan víznek látszott a katolicizmus, pedig már itt is, ott is lökések, rengések szakadtak fel a láthatatlan mélyből, s indították meg a vizek áramlását. A legtöbbször ugyan még csak helyi, elszigetelt jelenségek voltak, de már csalhatatlan jelei annak, hogy valami készül, valami elindult, folyamatban van, a szunnyadó energiák felébredőben, nyüzsgésben, kitörőben vannak.
Az általános sorvadás közepette – írta Bangha Béla ugyancsak a Magyar Kultúra jubileumára – feltűntek már az új kort előkészítő jelek, az ébresztők és feltámasztók komoly próbálkozásain. A legszomorúbb lesüllyedtség és álomkórság idején hasogatta végig a sötét magyar eget Prohászka Ottokár lángelméjének és lángszívének meteorszerű tündöklése s mint egy karácsonyt hirdető csodálatos csillag mutatott ösvényt az elfojtott és megtagadott Ige felé. De Prohászka mellett már ott ragyogott sok nemes akarat és tiszta tudás is a hajnali derengésben. Zichy Nándor, Molnár János, Dudek János, Mihályffy Ákos, Andor József, Giesswein Sándor – hogy csak néhány kimagasló nevet említsünk ebben a sorban a már távozottak közül. A Szent Imre-kollégiumban Glattfelder Gyula már egy öntudatosabb katolikus értelmiség nevelésén dolgozott. A hitbuzgalmi élet, főleg a Mária-kongregációs férfi mozgalom során (P. Bús és P. Bóta), számos katolikus embernek adta vissza keresztény öntudatát. A hivatalos egyházi szervezet is rendületlenül őrt állt a még el nem vesztett értékek felett. Azonban talán még Prohászka Ottokár diadalmas optimizmusa sem hitte volna közelinek az időt, amikor ezek a jobbra vágyó, Messiást váró hangulatok nagyjából valóságokká érnek, s a keresztény kultúra totális igényeket jelenthet be a magyar életre. Valami mindenesetre elindult. Kisebb-nagyobb kezdeményezések, látszólag egyéni akciók, szinte csak kitapogatásai a lehetőségeknek, de éppen ezért előjátékai a nagy átalakulásnak, mely immár feltartóztathatatlanul megindulóban volt.
(...)
Hogy a budapesti egyetem Pázmány Péter bíboros alapítása s ezért katolikus jellegű volt, az kezdett az idők folyamán feledésbe merülni s az egyetemi tanulmányok kiszélesedésével, a tudományágak megsokszorozódásával, továbbá a tanuló ifjúság számának megnövekedésével az alkalmazandó tanárok vallási hovatartozandósága és világnézeti álláspontja kezdett szerepet nem játszani. Ha az előbbi még bajt nem okozott, mert a protestánsok is pozitív keresztény alapon állhatták, az utóbbi már komoly veszélyt jelentett, amikor is hitetlen vagy egyenesen agresszív tanárok kaphattak tanszékeket. Ez utóbbiak aztán, kiknek száma mind jobban szaporodott, a liberális kormányok falazása, néha talán cinkos összejátszása mellett a XIX. század vége felé már mindent elkövettek, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemet katolikus jellegéből kiforgassák. Ez az aknamunka oly tervszerűen és szívósan folyt s talán lassú érleléssel észervétlenül állította volna a közvéleményt kész tények elé, ha „ismeretlen tettesek” 1900-ban el nem követik azt a végzetes ballépést, hogy a Központi Egyetem épületének lépcsőházát díszítő Szent Korona másolatokról el nem távolítják a keresztet. A barbár csonkítás érthetően nagy feltűnést keltett, és forrongásba hozta az egyetemi ifjúságot, amelynek egy tekintélyes része már akkor az 1888-ban alakult Szent Imre Kör hatása alatt állott. A felháborodást cselekedet követte s a keresztény egyetemi ifjúság nagyszabású tiltakozó gyűlést tartott, melynek keretében Bernolák Nándor joghallgató, a későbbi neves politikus és miniszter javaslatára elhatározták, hogy az egyetemi hatóságoktól az egyetem hivatali helyiségeiben a feszület, a tantermekben a kereszt kifüggesztését, továbbá az egyetemi hitszónoki állás s a keresztény bölcseleti tanszék megszervezését, illetve felállítását követelik.
Mikor a kultuszminiszter az egyetemi ifjúság követelését elutasította, s ezzel az egyetem katolikus jellegével szemben táplált ellenséges érzületét elárulta, Zsembery István egyetemi hallgató vezérletével egy 104 főnyi népes csoport az egyetemet megszállta s a kereszt kitűzését az ifjúsági nagygyűlés határozatának megfelelően végrehajtotta. Az egyetemi hatóság, melynek pedig akkor jellemzően a helyzetre egy Rapaics Rajmund nevű gyáva s az árral úszó pap volt a rektora, eltávolította a kifüggesztett keresztet, sőt felháborító arcátlansággal a résztvevő diákok ellen fegyelmi eljárást indított, Bókay Árpád orvosdékán, a későbbi hírhedt szabadkőműves páholy nagymestere egyenesen kizárást követelt, de a lázadás mégis csak a tettesek megdorgálásával végződött.
A Kereszt-mozgalom azonban ezzel nem aludt el s 1906-ban Németh Sándor, a Szent Imre Kör akkori elnöke mégis győzelemre vitte s a tanári karral lefolytatott tárgyalás eredményeként az őszi doktoravatáson az avatandó új doktorok már a zöld asztalon felállított kereszt előtt tették le a hagyományos esküt.
+
S az álló vizek megmozdultak. Hol kisebb, hol nagyobb hullámokat vertek, amiknek gyűrűzése nem akart többet elülni. A fásult, elernyedt, tehetetlennek hitt magyar katolicizmus kilendült nyugalmi állapotából s a belső megújhodás csalhatatlan jeleit kezdte mutatni.

Forrás:
eucharisztikuskongresszus.hu/NYZ_szemin_46.html

In: Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő
ppek.hu/konyvek/Nyisztor_Zoltan_Otven_esztendo_1.pdf