Márton Áron – Karácsonyi szentbeszéd (Kolozsvár, 1936. december 25.)

A nagy orosz író, Dosztojevszkij a "Démonok" című munkájának előszavában írja, hogy a hitre vonatkozó kérdéseknek és kétkedéseknek lényege tulajdonképpen az, hogy a mai civilizált, európai ember tud-e hinni Jézus Krisztusnak, az Istenembernek istenségében, vagy nem.
A hitnek vagy hitetlenségnek kérdése tehát az orosz író szerint a Jézus istenségében való hitnél csúcsosodik ki, s korunk gyötrő vallási problémája tulajdonképpen ebben áll, hogy vajon a mai ember egyáltalában képes-e erre a hitre.

Ha valamikor jogosult ennek a kérdésnek feltevése, úgy Karácsony ünnepén az. Karácsony Isten emberré levését hirdeti. Liturgiájával, jámbor szokásaival, hagyományaival azt a meglepő híradást ismétli azt a legnagyobb történelmi tényt idézi emlékezetünkbe, hogy egyszer, az idők teljében Isten leszállott a Földre, és olyan lett, mint egy az emberek közül.
Éppen ezért kísérti meg a kételkedés az embert.
A karácsony ünnepe költőien szép, hangulatos ünnep. Szó van jászolról, barlangról, csendesen kérődző barmokról, zizegő szalmáról, mosolygó gyermekről, gyerekét gondozó anyáról, a kis család fölött aggódva őrködő férfiról, éneklő angyali seregekről, alázatos hitű pásztorokról.
Minden olyan szép, olyan megható. Szívesen foglalkozik velük a képzelet. Megértik a gyermekek is. De szívesen átadják magukat az ezekből kiáradó szép hangulatnak a felnőttek is. Eszükbe jut gyermekkoruk első karácsonya, s jólesik megint gyermeknek lenni, az angyalvárás lázát, türelmetlenségét, naiv izgalmait visszaemlékezni, a gyermekek repeső örömén, felkacagó, tapsoló meglepődésén, csillogó szemein, kipirult arcán felderülni. A karácsonyfával járó gondok és gondoskodás ellenére jólesik a karácsonyi gyertyák csillogásában ülni. Hiszen annyi békesség, emberi jóság, annyi költői vonás sugárzik belőle, hogy a hajszás napok szürke sorában pihentető, kedves színt, megnyugvást, felüdítő feledést jelent.
De a hit dolgaiban kételkedésre nevelődött mai ember hajlamos arra, hogy ezeket csak hangulatkeltőnek, gyerekek és hiszékeny emberek ünnepeinek vegye, s a hitet és a hit tartalmát azonban – éppen a költői, hangulatos külsőségek miatt – elvesse. Úgy hiszi, túl sokat tud ahhoz, hogy a barlangról, jászolról, pásztorokról, angyali énekről szóló mesével Isten emberré-levését elhitessék vele. Túl okosnak gondolja magát, semhogy ezt a jámbor előadást komolyan vegye. Sőt, éppen ezek a körülmények teszik előtte valószínűtlenné a hit tanítását. Istent barlangban, szalmán, barmok és pásztorok között nem tudja elképzelni. Szerinte Isten, ha valóban a Földre szándékozott jönni, nem ezen a módon, hanem Istenhez méltó és illő körülmények között jelent volna meg.
S tényleg úgy van. Isten itt meglepő ellentétekkel dolgozik. Azonban, ha a barlang előtt elmélkedő lélekkel borulunk térdre, az ellentétek feloldódnak.
A barlang és a jászol nemcsak a gyermek szemének való, nemcsak gyerekes elmerengésre alkalmas külsőség, hanem ha mögéjük tudunk kerülni értelemmel, ha Isten gondolataiba bele tudunk hatolni gondolkozó ésszel, ha képesek vagyunk arra, hogy felszabaduljunk éppen a külsőségekhez tapadó képzelet szuggesztiója alól, rájövünk a karácsony lenyűgöző igazságára, a hit megdöbbentő valóságára, arra, hogy Isten csak így, csak ezek között a meséhez találó primitív körülmények között jöhetett a Földre.
Első ellentét, amin megütközik és fennakad a felszínen mozgó elme, a végtelen, a tovább nem fokozható, kiáltó szegénység, ami a Földre érkező Istent körülveszi. Elhagyott barlang, melyben rideg barmok keresnek védelmet a fagyos szél ellen, bárdolatlan jászol, melyet egy-két fejszecsapással rótt össze a puszták valamelyik pásztora, nyirkos szalma, melybe felszívódott a barlang és istálló dohossága. S az emberek képviseletében Anyja, az ismeretlen názáreti Szűz, egy közönséges falusi iparos, József, az ács és írástudatlan pásztorok, akik mások juhaival, barmaival vesződnek bérért. Nagyobb szegénységet, egyszerűbb körülményeket el sem lehet képzelni. A szalma szúr, a jászol oldala szálkás, mintha tövisekkel volna kiverve, a barlang száján szabadon jár be a decemberi szél, a fal gödreiből csepeg az izzadság, a padló hepehupás és nyers földszagú. Itt mesteremberek nem jártak, nem… (olvashatatlan szó), nem fúrtak-faragtak, nem kárpitoztak. A művészetnek, csinosító kéznek nyomára sem akadunk. A természet alakító ereje is fukarul dolgozott. Itt minden csupasz és érdes és hideg.
Nem lehet csodálkozni, ha az ember megborzong, s a barlangtól és a vele összefüggő hittétel elfogadása elől menekülni akar. Ha nem tudja felfogni, hogyan lehetett Istennek ilyen kitervelt, kikészített, ilyen tovább nem fokozható szegénységben világra jönnie? Ha éppen ezek miatt nem akar hinni a karácsony valóságában? Ha ezért tartja mesének, gyermekeknek való gyerekes ünnepnek. Hiszen Istenhez mégis más keret, más fogadás illett volna – mondja!
Pedig Istenhez egyedül ez, ez a kitervelt, kigondolt, kikészített szegénység illett. Próbáljuk meg másképpen csinálni!
Gondoljunk el más Betlehemet! Milyen házat, milyen palotát akarunk építeni, hogy méltó legyen az Isten Fiához? És hogyan akarjuk berendezni, milyen bútorokkal, függönyökkel, kályhákkal, képekkel, milyen kényelemmel és szépségekkel, hogy Hozzá méltó környezet legyen? Vajon melyik bankárnak a háza vagy melyik királyi palota volna Hozzá illő? Mennyi betétje, aranya, gyöngye legyen, hogy gazdagnak mondjuk? Mennyi föld, melyik ország legyen a birtoka, mekkora legyen a hadserege, testőrsége, hogy hatalmasnak hívják?
S anyja és nevelőatyja és a cserzett arcú pásztorok helyett kik jöjjenek fogadására? Augusztus, a császár, aki mészárlások árán, s barátainak elárulásával ragadta magához a birodalmat, s most a szelíd uralkodót játszotta és éppen azt számítgatta, hogy vajon mi lesz az elrendelt népszámlálás eredménye, hány millió ember tartozik uralma alá? Heródes, ez a feltolakodott beduin, aki, miután a trónt a törvényes utódoktól elorozta, megölette anyját, feleségét, sógorait, unokáit és egy csomó más főembert, akiktől a gazul szerzett hatalmát féltette, most újabb gonoszságon törte a fejét? A pogányok, akik éppen a nap megújulásának ünnepére készülődtek, melyet a legkicsapongóbb tivornyázással ültek meg? A zsidók, akik most a népszámlálással voltak elfoglalva, fojtott keserűséggel engedelmeskedtek a császári parancsnak, s az járt az eszükben, vajon erre milyen újabb adóterhek következnek?
Nem! Az Isten fiához ez a környezet, ez a kiszámított, kitervelt szegénység illett, melyen megütközik a nyárspolgári észjárás! Így mutatta meg, hogy végtelenül gazdag, nincs szüksége semmire, a föld Neki nem is tud adni semmit. S csak így, ennek a radikális szegénységnek a hangsúlyával adhatta legmesszebb-hangzóan a figyelmeztetést, hogy a kultúra, a haladás, a nemesedés elsősorban a lélek műveltsége, ereje és fejlődése, s nem a technika, nem a gépek, nem a civilizáció fejlettsége.
Lehetetlen a betlehemi barlangnak ezt a tanítását a mai embernek meg nem értenie. Külsőségekben, technikában milyen szédítő kultúránk van! Az utcák éjjel fényesebbek, mint nappal, a házak tetején elektromos szivárványok szikráznak, gépek száguldanak az utakon, szárnyas emberek szegik a levegőeget, könyvek ezrei ömlenek a piacra hetek alatt. Gyárilag állítják elő a kényelmet és műveltséget. És soha annyi loccsanás nem volt a hidak alatt, soha annyi összetört, elégedetlen lelkű, feldúlt és eltorzult arcú ember nem járt a nap alatt, annyi kiégett agyvelő, annyi megkínzott, láthatatlan töviskoronával szorított szív nem vergődött, mint manapság.
Mert az anyag és az anyagiak megölték a lelket. A külső gazdagodással és haladással nem járt együtt a lélek gyarapodása. Leszegényedtünk, mert a betlehemi barlang tanítását nem értettük meg.
Krisztus nem helyezkedett szembe a haladással, nem akarta visszafordítani az előre törtető embert a trogloditák barlangja felé. De beleállította barlangját a civilizált világ közepébe, hogy figyelmeztessen, hogy a puhaság érzéketlenné tesz, elkábít és megkeményít, s csak a lélek az, ami a földi gyötrelmek szorításából ki tud emelni; a földi élet leselkedő gyötrelmeit győzelmesen el tudja hárítani.
Az ismeretlen názáreti szűz, az egyszerű falusi ács és a darabos, hívő lelkű pásztorok illettek melléje. Csak ezek voltak méltók, hogy körülvegyék, amikor a Földre érkezett. A hatalmasokra és bölcselkedő, fontoskodó emberekre nem volt szüksége. Mit szólhattak volna azok? Nem, nem! Ezek szívét más, az Istentől idegen gondolatok, törekvések és vágyak kötötték le. A pénz, a hatalom izgatta, s élvezetek után szaladtak. És kegyetlenek voltak, kicsinyek és nagyok egyaránt marakodtak.
Istennek azok kellettek, akik minden gondolatukkal feléje hajolnak, s egész lelküket belevésik az Ő tágra nyitott, isteni mélységeket rejtő szívébe. S most is ezeket keresi, bölcsője körül ezeket látja szívesen. A jóakaratú, alázatos lelkeket, akik nem hitetlenkednek, nem sokat okoskodnak, hanem beismerik, hogy szenvedő, az élet durvaságai alatt meg-megvonagló szívű emberek, s gyarlóságokkal megrakott szívüket gondjaikkal együtt bizalommal teszik le a Gyermek mindenható kezébe.

Forrás:
erdely.ma/marton-aron-karacsonyi-szentbeszed