Clicks138

Bukott és eretnek püspökök – A 3. századi kereszténység problémái Szent Cyprianus leveleinek tükrében

Bukott és eretnek püspökök1 – A 3. századi kereszténység problémái Szent Cyprianus leveleinek tükrében

Forrás:
dtk.tankonyvtar.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/4594/dochist87.pdf?sequence=1

Thascius Caecilius Cyprianus (200/210-258) karthágói püspök a latin nyelvű keresztény irodalom egyik legelső szerzője, akinek művei nemcsak teológiai, hanem (egyház)történeti szempontból is nagy jelentőségűek. Ugyanis, bár csak felnőtt korában tért meg, mégis tíz éven keresztül állt városa egyházának élén, és ezalatt sok olyan esemény történt, melyek maradandó hatást gyakoroltak a kereszténységre – ezek természetesen az írásaiban is megjelennek. Az első ilyen esemény a Decius-féle keresztényüldözés volt (250-251).
A császár a birodalom összes provinciájában súlyos büntetés terhe mellett megparancsolta a lakosoknak, hogy mutassanak be áldozatot a hagyományos római istenek oltárán, ami a keresztények számára bálványimádást jelentett volna. Így rengetegen kerültek börtönbe vagy haltak mártírhalált, de mégsem ez lett a legnagyobb csapás az egyházra. Sokan akadtak ugyanis, akik hajlandóak voltak teljesíteni a császári parancsot, és elkövették a hittagadást; őket hívták bukottaknak (lapsi).
Legtöbbjük az üldözés végeztével megbánta tettét, és visszatérésért folyamodott az egyházba, ami éles vitákat váltott ki: létrejött egy radikális párt, amely végérvényesen kizárta volna a bukottakat, mivel azok súlyos bűnét a földön senkinek nincs hatalma megbocsátani. Mások engedékenynek bizonyultak, és már csekély bűnbánat után visszafogadták volna őket; ebben a pártban sok ún. hitvalló is akadt, akik az üldözés során a börtön és a kínzások súlya alatt sem törtek meg, és emiatt – Istennél szerzett érdemeikre hivatkozva – követelték maguknak a megbocsátás jogát, ami addig csak a püspökök számára volt fenntartva.
Az egyre éleződő ellentétek közepette Cyprianus helyzete azért is számított különösen nehéznek, mert ő az üldözés elején elhagyta a várost, leveleivel irányítva tovább a híveket, és magatartásának helyességét többen kétségbe vonták. Hazatérése után három részre szakadt a karthágói egyház: az engedékeny és a radikális “párt” is ellenpüspököt állított, míg Cyprianus (kezdeti szigor után) mérsékelt álláspontot foglalt el a bukottak kérdésében, amelyet azután tovább enyhített, végül 253-ra (mivel egy újabb üldözés fenyegetett) már minden bukottat visszafogadtak. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a római püspöki szék megürült, majd a – részben Cyprianus támogatásával – pápává választott Corneliusszal szemben itt is létrejött egy szakadár felekezet, Novatianus radikális csoportja.
Hosszas viták és küzdelmek után az egymást segítő Cyprianusnak és Corneliusnak végül sikerült megszilárdítaniuk a helyzetüket, de nem sokkal ezután Cornelius meghalt. A 254-ben megválasztott Stephanus pedig hamarosan éles vitába bonyolódott karthágói kollégájával egy olyan kérdésben, amelynek messzemenő teológiai következményei lettek: Novatianus eretnek csoportja ugyanis ekkorra még nem szűnt meg, de mivel rítusaik, szertartásaik teljesen megegyeztek a hagyományos formákkal, sokakban felmerült a kérdés, hogy érvényesek-e az általuk kiszolgáltatott szentségek, elsősorban a keresztelés.
Cyprianus és africai kollégái erre határozott nemmel feleltek, Stephanus azonban éppen ellenkező álláspontot képviselt. A keresztségi teológia szempontjából meghatározó konfliktus végül odáig fajult, hogy a római püspöki szék elsőségéről, illetve annak pontos mibenlétéről is vita támadt közöttük. Hogy Cyprianus mégsem lett kiközösítve, az talán csak az újabb keresztényüldözés kitörésének és mindkettejük vértanúhalálának (257, ill. 258) volt köszönhető.
A Cyprianus támasztotta vita azonban nem csitult el: az africai és itáliai gyakorlat különbözősége a negyedik század elején egy újabb eretnekmozgalom, a cyprianusi nézetekhez szélsőségesen ragaszkodó donatizmus létrejöttéhez vezetett, amely egy időre teljesen egyeduralkodóvá vált a tartományban, és csak Augustinus, azaz Szent Ágoston számolta fel végleg. A szentségi vitában általa felhasznált érvek, megfogalmazások ma is a keresztséggel kapcsolatos teológiai nézetek alapját képezik.
Cyprianus művei tehát olyan kérdésekkel (bűnbocsánat, szentségek érvényessége, pápai primátus stb.) foglalkoznak, amelyek a maga korában is súlyos problémát jelentettek, de a hatásuk elméleti szinten még inkább meghatározóvá vált. Emellett műveltsége, csiszolt stílusa is hozzájárult ahhoz, hogy a középkor folyamán végig a legolvasottabb szerzők közé tartozott, és számos írása ránk maradt.
Ezek műfajilag prédikáció jellegű értekezések (ő maga tractatusnak hívta őket), melyek egy-egy gyakorlati kérdést járnak körül (pl. A bukottakról, A katolikus egyház egységéről, A türelem erényéről stb.).2 Kiemelkedő jelentőségűek levelei is: összesen 81 hagyományozódott a neve alatt, melyek sokféle témával foglalkoznak (néhányat nem Cyprianus írt, hanem ő a címzett).
Az üldözés alatt így igazgatta távolról az egyházát; visszatérése után karthágói ellenfeleivel harcolt és próbálta magatartását, nézeteit mindenki felé igazolni; tartotta a kapcsolatot itáliai és más kollégáival; tanáccsal szolgált a hozzá fordulóknak; végül az utolsó (69-75.) darabok a Stephanusszal folytatott eretnekkeresztségi vitát tartalmazzák.
A jelen kötetben szereplő két levél a 65. és a 67. számú. Az első keletkezése 251 végére vagy 252 elejére, az utóbbié 254-re tehető. A bennük felmerülő téma a keresztényüldözés egyik meglehetősen sajátos következményére világít rá, a Cyprianus által felhozott érvek pedig már a későbbi vitás kérdéseket vetítik előre.
Mindkét esetben bukott püspökökről van szó, vagyis olyan egyházfőkről, akik valamilyen szinten hittagadást követtek el a keresztényüldözés alatt. Tisztségüknél fogva nemcsak az esetleges visszafogadásuk okozta a nehézséget, hanem az is, hogy bármilyen szinten gyakorolhatják-e korábbi tevékenységüket – illetve, ha engedély nélkül gyakorolják, az vajon érvényes-e? Milyen feltételekkel, és kinek van joga a leváltásukról dönteni?
Összefoglalva tehát megtalálható a levelekben szinte minden problémakör, ami foglalkoztatta a Cyprianus korabeli keresztény vezetést a birodalom nyugati felében: a bukottak és a nekik nyújtandó bűnbocsánat; a püspöki tisztség érvényességével és hatáskörével, illetve az egyes székhelyek közötti esetleges hierarchiával kapcsolatos kérdések; vagy a szentségek megfelelő kiszolgáltatásának kritériumai.

EPISTOLA 65.
Cyprianus, Epictetus testvérének és az Assurae-beli
3 népnek, üdvözlet!

I.
1. Súlyosan és fájdalmasan érintett, kedves testvéreim, mikor megtudtam, hogy egykori püspökötök, Fortunatianus, bukásának4 szörnyű romlása után újra el akarja látni a feladatát, mintha bűntelen lenne, és magának kezdte követelni a püspökséget.
2. Elkeserített engem ez a dolog, főleg őmiatta, akit szerencsétlenségére egészen elvakított az ördög sötétsége, vagy egyes emberek szentségtörő rábeszélése vezetett félre. Noha vezekelnie kellene, és éjjel-nappal az Úr kiengesztelésének szentelnie magát könnyekkel, könyörgésekkel és imádsággal,5 még követelni meri a főpapi6 tisztséget, melyet elárult. Mintha bizony jogos dolog lenne az ördög oltárától az Úr oltárához járulni, vagy mintha nem vonná magára az Úr nagyobb haragját és méltatlankodását az ítélet napjára az, aki – nem tudván hitre és erényre vezérlő példakép lenni testvérei számára – inkább a hitszegés, a vakmerőség és a meggondolatlanság mesterévé válik.7 És aki nem tanította meg a testvéreit bátran helytállni a harcban,8 a legyőzötteket és elesetteket tanítja arra, hogy ne is könyörögjenek bocsánatért, noha az Úr megmondta:
3. „Nekik öntöttél italáldozatot és nekik vittél ételáldozatot; ne gyúljak hát haragra emiatt? – mondja az Úr.”9 Másutt pedig: „Aki isteneknek áldozik, nem csupán az Úrnak, azt pusztítsák el.”10 Újból hasonlóképp beszél az Úr, és így szól: „Imádták azokat, mit ujjaikkal csináltak, és meghajolt az ember, és megalázkodott a férfi, és ezt nem bocsátom meg nekik.”11 A Jelenések könyvében is olvashatunk az Úr haragjáról, amint fenyegetve mondja: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és jelét felveszi a homlokára vagy a kezére, az iszik majd az Isten haragjának borából, melyet az ő haragjának poharában kevertek: és tűzzel és kénkővel kínozzák majd a szent angyalok és a Bárány szeme előtt; és kínjaik füstje felfelé száll majd örökkön örökké; nem lesz nyugalmuk sem éjjel sem nappal, mert imádták a fenevadat és annak képét.”12
II.
1. Ha tehát az Úr ilyen kínokkal, ilyen büntetéssel fenyegeti az ítélet napján azokat, akik az ördögnek engedelmeskedtek és bálványoknak áldoztak, hogyan is gondolhatja bárki, hogy Isten főpapjaként tevékenykedhet, mikor az ördög papjainak engedelmeskedett és szolgált?
Vagy hogyan is gondolja, hogy az isteni áldozat és az Úr imádsága felé nyújthatja ki a kezét, melyet azelőtt szentségtörő bűn tartott fogva?13 Pedig a Szentírásban még a kis bűnben vétkes papoknak is megtiltja az Úr, hogy az áldozatbemutatáshoz járuljanak, mert a Leviták könyvében így szól: „Olyan ember, akiben bűn és szenny van, ne menjen oda ajándékot bemutatni az Úrnak.”14 Ugyanígy a Kivonulás könyvében: „A papok is, akik az Úristen elé járulnak, szenteljék meg magukat, nehogy elhagyja őket az Úr.”15 És újra: „Akik pedig az Isten oltárához járulnak szolgálattételre, ne vigyenek oda bűnt magukban, hogy meg ne haljanak.”16
2. Tehát akik súlyos bűnöket vittek oda magukban, vagyis bálványoknak áldozva szentségtelen áldozatot mutattak be, azok nem követelhetik maguknak Isten főpapságát, és nem imádkozhatnak az Ő színe előtt testvéreikért sem, mivel az Evangéliumban le van írva: „Isten nem hallgatja meg a bűnösöket; hanem aki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt hallgatja meg.”17 Mindazonáltal egyesek lelkét úgy elvakította a rájuk törő sötétség homálya, hogy az üdvös parancsolatokból semmi fényt nem fogadnak be, hanem az igaz út egyenes ösvényéről egyszer letérvén, bűneik éjszakája és tévelygése által meredek szakadékba ragadtatnak.
III.
1. Nem is csoda, ha a mi tanácsainkat vagy az Úr parancsait semmibe veszik azok, akik megtagadták az Urat. Pénz, ajándékok és haszon után áhítoznak, melyekben korábban kielégíthetetlen mohósággal merültek el; és még most is vacsorákra, lakomákra vágynak, noha az utánuk maradt részeg kábulatot nem is olyan régen még nehéz gyomorral böfögték ki napközben: nyilvánvalóan bebizonyították, hogy korábban sem a vallásnak, hanem inkább a hasuknak és a vagyonszerzésnek szolgáltak alantas vágyakozással.18
2. Ezért látjuk és hisszük, hogy Isten ítélete alapján hoztuk meg a tiltást, hogy ezentúl ne járulhassanak az oltárhoz, és ne legyen közük az erkölcsösséghez a vétkeseknek, a hithez a hitszegőknek, a valláshoz a hitetleneknek,19 az isteni dolgokhoz az evilágiaknak, a szentségekhez a szentségteleneknek.
3. Minden erőnkkel igyekeznünk kell, nehogy az ilyenek visszatérjenek, bemocskolva az oltárt és megfertőzve a híveket; minden törekvésünkkel rajta kell lennünk, hogy – amennyire képesek vagyunk – saját bűnük vakmerőségétől is visszatartsuk őket, és ne próbáljanak papként tevékenykedni olyanok, akik a végső halálra vetve a bukott világiakra is rázúdították egy még nagyobb romlás súlyát.
IV.
1. Ha pedig ezeknél az eszteleneknél meggyökeresedik a gyógyíthatatlan őrület, és a Szentlélek visszaszorulása miatt vakságuk megmarad a kezdeti sötétségben, azt tanácsoljuk, hogy minden testvéreteket tartsátok távol az ármánykodásuktól, és – nehogy valaki az eltévelyedés csapdájába essen – őrizzétek meg őket a ragályos fertőzésüktől. Mert az áldozatot nem lehet megszentelni úgy, hogy nincs jelen a Szentlélek,20 és az Úr sem segít könyörgései és imái miatt annak, aki magával az Úrral szemben vétkezett.
2. Ha pedig Fortunatianus az ördögtől rábocsátott vakság miatt elfeledkezett a bűnéről, vagy pedig egészen az ördög segédjévé és szolgájává lett, és ebben az őrületben megmaradva a testvéri közösség rászedésére törekszik, akkor ti – amennyire képesek vagytok – igyekezzetek, és az ördög dühöngésének homályában óvjátok meg testvéreitek lelkét az eltévelyedéstől, nehogy könnyen egyetértsenek mások esztelenségével, és részeseivé váljanak elvetemült emberek bűneinek. Inkább sértetlenül őrizzék meg üdvösségük folytonos reményét, vigyázva óvott lelki épségük örök erejét.
V.
1. Azok a bukottak pedig, akik bűnük nagyságát felismerték, ne hagyjanak fel az Úrhoz való fohászkodással, és ne hagyják el a katolikus egyházat, mert egyes-egyedül ezt alapította az Úr.21 Töltsék az idejüket vezekléssel, az Úr irgalmáért könyörögve kopogtassanak az egyház ajtaján, hogy visszafogadják őket oda, ahol voltak, és hogy visszatérjenek Krisztushoz, akitől eltávolodtak.22 Ne hallgassanak azokra, akik hamis és halálba vezető ármánnyal csapják be őket, mivel írva van: „Senki ne csapjon be titeket hiábavaló beszédekkel, mert emiatt jő Isten haragja az engedetlenség fiaira. Ezért hát ne legyetek részesei ezeknek.”23 Senki se kövesse hát ezeket a hitetleneket, akik nem félik Istent, és teljesen eltávolodtak az egyháztól.
2. Ha pedig valaki nem hajlandó a megsértett Úrhoz fohászkodni, és nekünk sem akar engedelmeskedni, hanem a reménytelenül tönkrejutott embereket követi, az magára vessen, mikor az ítélet napja eljön. Mert hogyan is kérlelheti majd azon a napon az Urat, aki azelőtt Krisztust és Krisztus egyházát is megtagadta, aki nem engedelmeskedett a józan, becsületes és élő püspököknek, de haldoklók társául és kísérőjéül szegődött?

Minden jót kívánok nektek, kedves testvéreim.

_____________________________________________________

1 Fordította, a jegyzeteket és a bevezetőt írta: SZABÓ ÁDÁM ÁGOSTON.
2 Ezek a művek Vanyó László fordításában már magyarul is olvashatóak.
3 Ma Henchir-Zenfour, Tunézia. A kereszténység korabeli földrajzi elterjedésére vonatkozóan éppen Cyprianus levelei jelentik az egyik legfőbb forrást.
4 A lapsi elnevezés többféle bukást jelenthetett: voltak, akik valóban bemutatták a kívánt áldozatot (sacrificaverunt), és voltak, akik csak ezt bizonyító igazolást (libellus) szereztek, például a hivatalnokok megvesztegetésével; innen a nevük: libellatici. Mivel ténylegesen nem követtek el hittagadást, velük szemben a püspökök és a zsinatok hajlottak az enyhébb bánásmódra.
5 A 251-ben megtartott zsinat alapján a libellatici elnyerték az azonnali bocsánatot, amennyiben bűnbánatot tanúsítottak; a bukott klerikusokat is visszafogadták az egyházba, de csupán egyszerű hívőként. A „valódi” bukottaknak ekkor még életük végéig tartó vezeklést szabtak ki.
6 Sacerdotium: a sacerdos szó és származékai Cyprianusnál szinte mindig a püspököt jelölik.
7 Cyprianus egyházképében rendkívül jelentős szerepet játszott a püspöki tisztség: ezért érintette súlyosan egyes kollégáinak bukottá vagy eretnekké válása, de emiatt szállt élesen szembe a hitvallókkal is, akik püspöki jogokat követeltek maguknak.
8 Cyprianus egyéb műveiben is szívesen alkalmaz a katonai életből vett hasonlatokat a keresztények helyzetének lefestésére, különösen az üldözésre vonatkozóan.
9 Iz 57,6. Mivel Cyprianus bibliai szövegei az Afrikában használatos, ún. vetus Afra fordítását követik, ezért a levelekben szereplő idézeteket saját fordításban közlöm.
10 2Móz 22,20. 11 Iz 2,8-9.
12 Jel 14, 9-11.
13 A gondolat, mely szerint a bukott, bűnös püspökök imái és általában az általuk kiszolgáltatott szentségek érvénytelenek, később az eretnekkeresztségi levelekben bukkan fel döntő vitapontként. A középkori skolasztika ezt az elvet „ex opere operantis”-nak nevezte: a szentség érvényessége a kiszolgáltató személyétől függ. A negyedik-ötödik században Augustinus vitte győzelemre a donatistákkal szemben a ma is érvényes nézetet: „ex opere operato,” vagyis a szentség az elvégzett cselekvés ténye miatt érvényes.
14 Vö. 3Móz 21,17.
15 2Móz 19,22.
16 2Móz 28, 43.
17 Ján 9,31.
18 A Decius-féle üldözés előtt a keresztények mintegy negyven évig viszonylagos békében élhettek a birodalomban; emiatt megnőtt azoknak a híveknek és klerikusoknak a száma, akikben csökkent a vértanúságra való hajlam, és egyre inkább ragaszkodtak a megszerzett tekintélyükhöz, vagyonukhoz. Vö. A bukottakról 5.
19 A perfidus és profanus szavak jelentése, különösen ebben a kontextusban vitatott. Előbbit M. Bévenot a pogányokra érti, míg Vanyó szerint (A bukottakról 1.) a keresztségi esküjüket megszegő keresztényekre vonatkozik. Ezen a helyen való felbukkanásuk inkább az utóbbi értelmezést látszik erősíteni, hiszen a profanus-t máshol is egyértelműen azokra a pogány cselekményekre és tárgyakra használja Cyprianus, melyekkel a szóban forgó püspök is beszennyezte magát (Vö. A bukottakról 2, 9, 28). Így a perfidus itt nem a pogányság követését (hitetlenség), hanem a kereszténység megtagadását (hitszegés) jelenti.
20 A Szentlélek távolmaradása tulajdonképpen azt jelenti, hogy az illető kívül rekedt az egyházon (Vö. Ep. 69.10; 70.1.)
21 „Ecclesiam catholicam, quae una et sola est a Domino constituta.” Az egyház egysége Cyprianusnál nem elvont fogalmat, hanem konkrétan “egyetlenséget” jelent: rajta kívül semmilyen közösség nem részesülhet az isteni kegyelemben. L. még A katolikus egyház egységéről című művét, illetve híressé vált mondatát: “Extra ecclesiam nulla salus.” (Ep. 73.21.)
22 Cyprianus kezdeti álláspontja szerint az összes bukottnak élete végéig vezekelnie kellett; ez a felfogás tükröződik a közvetlenül az üldözés után írt De lapsis (A bukottakról) c. traktátusában. Más püspökök (különösen a római Cornelius, illetve a 251-es zsinat) hatására ezt később fokozatosan enyhítette, végül az összes bűnbánó hittagadót azonnali hatállyal visszafogadták.
23 Ef 5, 6-7.
Kapisztrán
Napjainkra is ez hatványozottan érvényes, mivel a "sátán ügynökeinek" rendelkezéseivel bevezették a fertőtlenítő szerek és maszkok viselését és eltávolították a szenteltvizet és bevezették a kézbe áldozást! Micsoda lelki vakság jellemzi a mai egyházi hierarchia behódolását a modern tudomány álcája alatt tevékenykedő sátáni megtévesztéseknek!