Fekete István: Szeressétek az erdőtöket!
Szeressétek az erdőtöket!
Valamikor régen – kemény őszi szelek tépték akkor az erdőt – lehullott a makk, megnyílt a toboz és repült a juhar szárnyas kis magja; az erdei fák megrázták magukat és millió alvó élet hullott a földre, millió magban millió fa, bokor, cserje, hogy újra erdő legyen az erdő, hogy a kis utódok álljanak már az öreg erdőben, ha jön a nagy tél és jön a fejsze.
A magvak azután gurultak ide-oda, szétszóródtak, helyezkedtek, rájuk hullott a kerengő sok levél, a leveleket elringatta az erdő, összenyomta a hó, és amíg a tél hideg orgonája jajgatott a hegyeken, ők aludtak és álmodtak a napsugárról, melegről, megpattant burokról, tavaszról, magáról a életről.
Már amelyik álmodott.
Az öreg fák azért gondoskodtak annyi utódról, mert bölcsen tudták, hogy azokból kikelni, rügyezni, virágozni, és új magot teremni nagyon kevés fog. Az örök csírát nem csak védőburok, de tápanyag, élelem veszi körül, amikből a csíra él, amíg gyökerei nőnek, s ez az élelem nem csak neki táplálék, hanem az erdő repülő, vánszorgó és négylábú lakóinak is.
A makkot kitúrja a vaddisznó, megkeresi a borz, a szarvas, az őz, az apróbb magvakat felszedik a madarak, a fenyőtobozt sorra nyitogatja a mókus, dézsmálja a mátyás, magtörő pinty, a boróka magját a fenyőrigó, és a tél nagy ínségében fákon és fák alatt, az avaron s az avar alatt terített asztala van az erdei népeknek, akik tudják ezt, s a saját életüket mentik az erdei magvak élete árán.
Amikor azután meglágyul a föld, megmelegedik a levegő, és a magvak teleszítták magukat nedvességgel, mint tejjel a csecsemő – akkor derül csak ki, hogy alig marad élő mag a földben, s a sok ezerből egy-két csemete töri át az avar takaróját, hogy tovább vigye az öreg fák örökségét.
Ha azonban nagy a fagy, sok az ellenség, vagy az olvadás lesepri a magokat a völgybe, akkor bizony kopasz marad a domboldal, üres a fák alja, ahol megtelepszik a dudva, a gyom, s ha ezen felül levágják az erdőt – mint ahogy bizonyos idő múlva le kell vágni –, haszontalan földterület maradna csupán, melyet megszaggatnak az esők, lehordja a rohanó víz és ha köves a talaj, nem marad más, mint holt szikla, csontváza az elvesztegetett termőtalajnak.
Az erdő azonban olyan pótolhatatlan értéke az embernek, hogy újulását teljesen a természetre bízni már nem lehet. Az ember tehát „kézbe veszi” az erdő sorsát, a magvak életét, a csemeték növekedését és összegyűjti a magvakat, még mielőtt lehullott a hó, még mielőtt a fák elszórnák az új erdő bizonytalanságba hulló magvetését.
A csíráknak mindegy, hol alusszák a távoli reménység öntudatlan álmát. Levéltakaró alatt-e, tobozok hónaljában, vagy a magpergetők kamráiban, ahol az edény forgatja, tisztítja, szellőzteti, óvja hidegtől, melegtől, nedvességtől, féregtől, rágcsálótól a jövő erdők csíráit.
Ezenközben megveti a magvak ágyát, készül a csemetekert, hogy a nagy költséggel összegyűjtött mag jó helyre kerüljön, és mag vagy csemete települjön azokra a helyekre is, ahol még nem volt, vagy ahol a természet a megfelelő utánpótlásról gondoskodni nem tudott.
A mag belekerül a csemetekert omlós földjébe, s az örök csíra, mely eddig szinte a halál mezsgyéjén aludt, észrevétlenül élni kezd. Érzi a meleget, érzékeli a földtakarón átszűrődő fényt és meghasadt burkán át a beszűrődő nedvességet. A csírát körülvevő tápanyag feloldódik, s a kis fa-csecsemő szopni kezd. Még a magból él, mint a tyúk alatt a tojás lüktető embriója a tojásból, de már kinyújtja gyökerét és első levelével hallatlan erővel nyúl az örök fény, a nap felé. És egy szép reggelen, amikor felsüt a nap, bágyadtan, de boldogan, az újjászületés reszkető aléltságában körültekint a valóság fényes világában a kis növény. Ha kiáltani tudna, felkiáltana:
- Hohó! Hát ti is itt vagytok?
Mert sorjában, szépen – mint iskolában a gyerekek – csupa testvér ágaskodik a nap felé, elgyűrődve egy kicsit a születés harcában, és ledobva ősi pelenkáját.
S azok talán bólintanak, hogy: itt hát… – de a viszontlátás öröme csak egy pillanat, aztán újra kezdődik a harc, ami nélkül élet nincs. Harc egymás ellen, és harc mindenki ellen. Harc a fényért, levegőért, táplálékért. A természetben nincs irgalom, s a természet nem ad otthont a nyomorékoknak. Egymással egyelőre nincs is baj – az erdész éppen annyi helyet adott földben, levegőben, amennyi kell, hogy egymást el ne nyomják – de a veszedelem ott van a földben, és ott van a levegőben is. Egyik-másik növényke egyszer csak sápadni, azaz száradni kezd – ezeknek gyökerét elrágta a csimasz vagy más földi féreg, és a lekonyult növénykéket azonnal észreveszi a varjak árgus szeme.
Itt ennivaló van a földben, kár lenne bent hagyni, kár, kááár…
És jönnek a komák, sógorok, szomszédok. És ha már megnézik a betegek alját, megnézik az egészségesekét is. Kivágják a parányi kis csemetét, s addig szórakoznak, amíg közibük nem durrant az erdész. Egyik-másik túlbuzgó kertész otthagyja a fogát, de ez már nem támasztja fel a holtakat.
Sebaj! A megmaradtaknak még több hely s élelem maradt. Nőnek is szépen, de velük együtt szépen nől a gaz is. Azaz csak nőne, de kellő pillanatban megjelenik a hosszú szárú nevelő, a Kapa. Ide vág – oda vág, a növénykék megint fellélegeznek s utána még jobban iparkodnak, mert az a parancs. Nőni! Ha azután kinőttek már a helyükből és egymás nyakára kezdenek terebélyesedni, megmozdul alattuk a föld és szétültetik őket, hogy még jobban megerősödjenek. Közben múlik az idő. Újra leesik a hó és újra rájuk nevet a tavasz. A nevelőapa, az erdész elgondolkodva jár közöttük – mögötte a csemetekert gondozója, mint tanfelügyelő mögött a tanító, és azt mondja:
- Kétezer akácsuháng Kecskemétre, ezer fenyőcsemete Veszprémbe.
- Igenis – mondja a tanító.
A csemeték nem mondanak semmit, mert megint megindul alattuk a föld. Elsötétül a nap, ájuldoznak, vonat zakatol, szekér zörög velük, míg sokára – pár darab el is pusztul eközben – megint talpra állnak, élni kezdenek idegen földben, idegen világban. Itt már nincs tanítás, nincs kapa, nincs állandó őrző szem; a vak is látja: - ez már nagykorúság.
A gyökerek erősek, a föld, a nap, a levegő itt is jó már, és a csemetéknek nincs más vágyuk, csak az örök parancs teljesítése: nőni, erősnek lenni, magvakat teremni és megújulni. Hogy ők öregkorukban mennyi gyönyörűséget és hasznot nyújtanak az embernek, erre nem is gondolnak. De hát erre nem mindig kerül sor, mert…
Mert nyúl is van a világon – hála Isten mennyi sok.
Mert marha is van a világon – hála Isten sok – és lelkiismeretlen pásztor, aki nem gondol arra, hogy a saját erdejét legelteti és saját tüzelőjét teszi tönkre.
Mert kecske is van a világon – az a jó Isten akárhova tegye, csak erdőbe ne – s ez után a mekegő istennyila után nem nől sem fű, sem fa.
Mert kiránduló gyerek is van a világon, akinek bot kell – és vidám kocsislegény, akinek ostornyél a szíve vágya.
Mert, szalonnát csordítani jó – ezt senki se tagadja –, de a tüzet elojtani még jobb lenne, mert a hamu alá odafúj a szél, a száraz fű lángra lobban és a kétforintos szalonna tüzénél ellobban kétszázezer forint, a dolgozók véres, verejtékes kétszázezer forintja…
És a keserves munkával, fáradozással telepített futóhomokból, vagy kopasz domboldalból egy-két megmaradt csemete integet keservesen és kétségbeesve, mintha azt mondaná:
- Emberek! Miért pusztítotok? Nem kérünk tőletek semmit, csak adunk, csak adunk. Árnyékot, meleget, pihenést, szórakozást, munkát és pénzt, gyümölcsöt és orvosságot, virágot és szépséget, mindent, mindent, egész magunkat, ha eljön az ideje – de idő előtt miért kell elpusztulnunk?
Integetnek szomorúan a lerágott, levágott, megperzselt csemeték, és kérésüket, panaszukat szétkiáltja most az egész országnak a magyar rádió.
Hallgassátok meg és szeressétek a fát, az erdőtöket, emberek.
(Keletkezési ideje ismeretlen)
**
Először az Öreg naptár (2001) c. kötetben jelent meg.
Az erdő címmel tartalmazzák az Emberpor (2003) és Búcsúzás (2011) című kötetek.
Valamikor régen – kemény őszi szelek tépték akkor az erdőt – lehullott a makk, megnyílt a toboz és repült a juhar szárnyas kis magja; az erdei fák megrázták magukat és millió alvó élet hullott a földre, millió magban millió fa, bokor, cserje, hogy újra erdő legyen az erdő, hogy a kis utódok álljanak már az öreg erdőben, ha jön a nagy tél és jön a fejsze.
A magvak azután gurultak ide-oda, szétszóródtak, helyezkedtek, rájuk hullott a kerengő sok levél, a leveleket elringatta az erdő, összenyomta a hó, és amíg a tél hideg orgonája jajgatott a hegyeken, ők aludtak és álmodtak a napsugárról, melegről, megpattant burokról, tavaszról, magáról a életről.
Már amelyik álmodott.
Az öreg fák azért gondoskodtak annyi utódról, mert bölcsen tudták, hogy azokból kikelni, rügyezni, virágozni, és új magot teremni nagyon kevés fog. Az örök csírát nem csak védőburok, de tápanyag, élelem veszi körül, amikből a csíra él, amíg gyökerei nőnek, s ez az élelem nem csak neki táplálék, hanem az erdő repülő, vánszorgó és négylábú lakóinak is.
A makkot kitúrja a vaddisznó, megkeresi a borz, a szarvas, az őz, az apróbb magvakat felszedik a madarak, a fenyőtobozt sorra nyitogatja a mókus, dézsmálja a mátyás, magtörő pinty, a boróka magját a fenyőrigó, és a tél nagy ínségében fákon és fák alatt, az avaron s az avar alatt terített asztala van az erdei népeknek, akik tudják ezt, s a saját életüket mentik az erdei magvak élete árán.
Amikor azután meglágyul a föld, megmelegedik a levegő, és a magvak teleszítták magukat nedvességgel, mint tejjel a csecsemő – akkor derül csak ki, hogy alig marad élő mag a földben, s a sok ezerből egy-két csemete töri át az avar takaróját, hogy tovább vigye az öreg fák örökségét.
Ha azonban nagy a fagy, sok az ellenség, vagy az olvadás lesepri a magokat a völgybe, akkor bizony kopasz marad a domboldal, üres a fák alja, ahol megtelepszik a dudva, a gyom, s ha ezen felül levágják az erdőt – mint ahogy bizonyos idő múlva le kell vágni –, haszontalan földterület maradna csupán, melyet megszaggatnak az esők, lehordja a rohanó víz és ha köves a talaj, nem marad más, mint holt szikla, csontváza az elvesztegetett termőtalajnak.
Az erdő azonban olyan pótolhatatlan értéke az embernek, hogy újulását teljesen a természetre bízni már nem lehet. Az ember tehát „kézbe veszi” az erdő sorsát, a magvak életét, a csemeték növekedését és összegyűjti a magvakat, még mielőtt lehullott a hó, még mielőtt a fák elszórnák az új erdő bizonytalanságba hulló magvetését.
A csíráknak mindegy, hol alusszák a távoli reménység öntudatlan álmát. Levéltakaró alatt-e, tobozok hónaljában, vagy a magpergetők kamráiban, ahol az edény forgatja, tisztítja, szellőzteti, óvja hidegtől, melegtől, nedvességtől, féregtől, rágcsálótól a jövő erdők csíráit.
Ezenközben megveti a magvak ágyát, készül a csemetekert, hogy a nagy költséggel összegyűjtött mag jó helyre kerüljön, és mag vagy csemete települjön azokra a helyekre is, ahol még nem volt, vagy ahol a természet a megfelelő utánpótlásról gondoskodni nem tudott.
A mag belekerül a csemetekert omlós földjébe, s az örök csíra, mely eddig szinte a halál mezsgyéjén aludt, észrevétlenül élni kezd. Érzi a meleget, érzékeli a földtakarón átszűrődő fényt és meghasadt burkán át a beszűrődő nedvességet. A csírát körülvevő tápanyag feloldódik, s a kis fa-csecsemő szopni kezd. Még a magból él, mint a tyúk alatt a tojás lüktető embriója a tojásból, de már kinyújtja gyökerét és első levelével hallatlan erővel nyúl az örök fény, a nap felé. És egy szép reggelen, amikor felsüt a nap, bágyadtan, de boldogan, az újjászületés reszkető aléltságában körültekint a valóság fényes világában a kis növény. Ha kiáltani tudna, felkiáltana:
- Hohó! Hát ti is itt vagytok?
Mert sorjában, szépen – mint iskolában a gyerekek – csupa testvér ágaskodik a nap felé, elgyűrődve egy kicsit a születés harcában, és ledobva ősi pelenkáját.
S azok talán bólintanak, hogy: itt hát… – de a viszontlátás öröme csak egy pillanat, aztán újra kezdődik a harc, ami nélkül élet nincs. Harc egymás ellen, és harc mindenki ellen. Harc a fényért, levegőért, táplálékért. A természetben nincs irgalom, s a természet nem ad otthont a nyomorékoknak. Egymással egyelőre nincs is baj – az erdész éppen annyi helyet adott földben, levegőben, amennyi kell, hogy egymást el ne nyomják – de a veszedelem ott van a földben, és ott van a levegőben is. Egyik-másik növényke egyszer csak sápadni, azaz száradni kezd – ezeknek gyökerét elrágta a csimasz vagy más földi féreg, és a lekonyult növénykéket azonnal észreveszi a varjak árgus szeme.
Itt ennivaló van a földben, kár lenne bent hagyni, kár, kááár…
És jönnek a komák, sógorok, szomszédok. És ha már megnézik a betegek alját, megnézik az egészségesekét is. Kivágják a parányi kis csemetét, s addig szórakoznak, amíg közibük nem durrant az erdész. Egyik-másik túlbuzgó kertész otthagyja a fogát, de ez már nem támasztja fel a holtakat.
Sebaj! A megmaradtaknak még több hely s élelem maradt. Nőnek is szépen, de velük együtt szépen nől a gaz is. Azaz csak nőne, de kellő pillanatban megjelenik a hosszú szárú nevelő, a Kapa. Ide vág – oda vág, a növénykék megint fellélegeznek s utána még jobban iparkodnak, mert az a parancs. Nőni! Ha azután kinőttek már a helyükből és egymás nyakára kezdenek terebélyesedni, megmozdul alattuk a föld és szétültetik őket, hogy még jobban megerősödjenek. Közben múlik az idő. Újra leesik a hó és újra rájuk nevet a tavasz. A nevelőapa, az erdész elgondolkodva jár közöttük – mögötte a csemetekert gondozója, mint tanfelügyelő mögött a tanító, és azt mondja:
- Kétezer akácsuháng Kecskemétre, ezer fenyőcsemete Veszprémbe.
- Igenis – mondja a tanító.
A csemeték nem mondanak semmit, mert megint megindul alattuk a föld. Elsötétül a nap, ájuldoznak, vonat zakatol, szekér zörög velük, míg sokára – pár darab el is pusztul eközben – megint talpra állnak, élni kezdenek idegen földben, idegen világban. Itt már nincs tanítás, nincs kapa, nincs állandó őrző szem; a vak is látja: - ez már nagykorúság.
A gyökerek erősek, a föld, a nap, a levegő itt is jó már, és a csemetéknek nincs más vágyuk, csak az örök parancs teljesítése: nőni, erősnek lenni, magvakat teremni és megújulni. Hogy ők öregkorukban mennyi gyönyörűséget és hasznot nyújtanak az embernek, erre nem is gondolnak. De hát erre nem mindig kerül sor, mert…
Mert nyúl is van a világon – hála Isten mennyi sok.
Mert marha is van a világon – hála Isten sok – és lelkiismeretlen pásztor, aki nem gondol arra, hogy a saját erdejét legelteti és saját tüzelőjét teszi tönkre.
Mert kecske is van a világon – az a jó Isten akárhova tegye, csak erdőbe ne – s ez után a mekegő istennyila után nem nől sem fű, sem fa.
Mert kiránduló gyerek is van a világon, akinek bot kell – és vidám kocsislegény, akinek ostornyél a szíve vágya.
Mert, szalonnát csordítani jó – ezt senki se tagadja –, de a tüzet elojtani még jobb lenne, mert a hamu alá odafúj a szél, a száraz fű lángra lobban és a kétforintos szalonna tüzénél ellobban kétszázezer forint, a dolgozók véres, verejtékes kétszázezer forintja…
És a keserves munkával, fáradozással telepített futóhomokból, vagy kopasz domboldalból egy-két megmaradt csemete integet keservesen és kétségbeesve, mintha azt mondaná:
- Emberek! Miért pusztítotok? Nem kérünk tőletek semmit, csak adunk, csak adunk. Árnyékot, meleget, pihenést, szórakozást, munkát és pénzt, gyümölcsöt és orvosságot, virágot és szépséget, mindent, mindent, egész magunkat, ha eljön az ideje – de idő előtt miért kell elpusztulnunk?
Integetnek szomorúan a lerágott, levágott, megperzselt csemeték, és kérésüket, panaszukat szétkiáltja most az egész országnak a magyar rádió.
Hallgassátok meg és szeressétek a fát, az erdőtöket, emberek.
(Keletkezési ideje ismeretlen)
**
Először az Öreg naptár (2001) c. kötetben jelent meg.
Az erdő címmel tartalmazzák az Emberpor (2003) és Búcsúzás (2011) című kötetek.