Fekete István: A széna
A széna
Az úgy van, hogy a széna egyszer csak - elfogy így tavasz táján. Ennek oka vagy az, hogy jó a széna és eszi a jószág, vagy az, hogy csak turkál benne és többet kell neki adni, hogy érjen is valamit. Lám, a gyenge bort is ihatja az ember vödörszám, legfeljebb elszomorodik tőle, ami felesleges erőfeszítés, mert a búbánat megterem magától, míg a jó bortól elég egy literrel a kellő és hősien vidám érzelmek elérésére.
Szóval: a széna elfogy. De nem egészen. Úgy van ezzel az okos ember, mint az autó a tartalékbenzinnel, amelynek elégnek kell lenni a legközelebbi benzinkútig. A tartalékszénának pedig elégnek kell lenni addig, amíg a jószág szaglászni nem kezd az ajtó felé, ami azt jelenti, hogy van már zöld takarmány odakint, tehát ide vele azzal a finom idei lucernával, érezzük a szagát.
Az a szénatartalék néha odahaza van, néha azonban kint marad a domboldalon éppen azért, hogy ne lehessen hozzányúlni, de egyben figyelmeztesse az embert, hogy egy hónap még a világ, azaz az etetnivaló.
Az avatatlan lélek erre azt mondja:
- Na, meg is ette a fene azt a szénát augusztustól márciusig!
Csodálatos tévedés!
Azok a petrencék úgy vannak megrakva, mint a pisai ferde torony, csak nagyobb művészettel, mert nem dőlnek semerre, önmagukból sodrott kötéllel vannak lekötve, petrencerúddal megerősítve, s akár két évig is ott állhatnának, legfeljebb a héjuk barnul meg, de belül zöldek, mint a saláta, hogy az ember is megehetné. Ecettel és olajjal persze. Ez így van!
Arról pedig, hogy a külső szénához valaki más is hozzányúlhasson, olyan nincs. Ha csak! Ilyen rendhagyó "hacsak" előfordul az életben, jelezve, hogy hozzátartozik az élethez.
Banódi András erről este még nem tudott, csak kora hajnalban, majdnem éjjel, mert még fent volt a hold, amikor megállt petrencéi mellett és azonnal tudta, hogy: meglopták. András kicsit kinyújtotta a lábát, le se szállva a kocsiról s ezenközben egy-két kívánságot gondolt, melyek nem tartoznak az irgalmasság testi cselekedeteihez. Ezek után mérgesen feldobálta a két petrence szénát és mivel igen bemelegedett, feldobott egy harmadikat is, amely - szóval - Galamboséké volt, na.
Közben világosodni kezdett és dérharmat szállt a mezőkre, ámbár március van.
- Nem tudom én, ez az idő is mire nézi a napot - mondta András, mert a harmadik petrence széna nagyon megfeküdte a mellét. És - amint csendben ballagtak a lovak - mindjobban megfeküdte, mert Galambosék rokonok voltak, ami nem fontos, de szegények voltak, ami nagyon fontos.
- András - sóhajtott belül valaki - gazember vagy.
Ezen elszomorodott és éppen azon volt, hogy visszafordul, amikor meglátta Erzsit, aki véletlenül éppen Galambos Jóskáné volt s ebben a pillanatban piros, mint a pipacs.
- Virítasz, mint a rózsaszál - mondta András és erősen igyekezett mosolyogni - hová mégy Erzsi?
Az asszony vállára mutatott, egy rossz lepedőre, meg az istrángra.
- Szénáért... szénáért - dadogta.
És nézték egymást, csak nézték.
- Szénáért - mondta András és a csizmáját bámulta, hogy hát ebből most hogyan lehet kimászni. - Hát akkor csak ülj fel, Erzsi, ide mellém.
- De hát?
- Vagy talán félsz tűlem? Na! - rángatta meg a gyeplőt, amikor az asszony felkapaszkodott s a kocsi elindult.
- Mert hogy egy petrencéteket hazahoztam, megismerheted, elválik a többitől. Tudom, hogy Jóska vásárba ment, mondom magamban, hazahozom, ne legyen vele gondotok.
- Köszönöm - mondta Erzsi és a lepedőt mindkettőjük lábára átterítette és el is igazgatta.
De nem szólt egész úton egy szót se. Mikor Erzsiék udvarán megálltak, András meg is kérdezte:
- Nincs neked lázad?
- Dehogy van - kushodott az asszony - csak dobd le az ajtó elé.
- Ne hordjam be?
- Nem, nem - kiáltotta szinte.
András hát megkönnyebbülten leszórta a szénát, s magában azt gondolta, hogy valami van ezzel az asszonnyal.
Volt is!
Amikor András kifordult az udvarról, Erzsi szép hosszút sóhajtott és azt mondta:
- Ha bemegy az istállóba, hát én elsüllyedek... megállj csak Jóska!
Jóska azonban erről a fenyegetésről mit sem tudott, sőt a csípős márciusi szél ellenére kigombolt kabátban szivarozott hazafelé. A borjút jól eladta, sőt volt áldomás is, szivarral. Ez így van jól.
Hazafelé azonban egy pillanat alatt, sőt még az utcáról látta, hogy valami baj van. Erzsi fél kezét csípőre tette, míg a másik kezével kötényét pödörgette.
- Csak nem látszik meg rajtam az a kis ital - gondolta Jóska, de ő sem szólt egy szót se, amíg lószerszámoztak és a lovakat be nem vezették az istállóba.
- Gyüjjön a szobába...!
- A nagy baj - állapította meg Jóska - mert magáz - de azért mérges képet vágott, mert az áldomás még tartotta magát.
- Hát idehallgasson... maga szégyentelen... maga lopó... én ilyen emberrel... azt hittem, rám szakad az ég..., csak dadogtam, azt a jóravaló, becsületes embert meglopni... még a mienket is hozza... hát én ezt nem élem túl... - és sírás és sírás... és Erzsi rádőlt az asztalra.
Mivel pedig ilyenkor okosabb nem szólni, Jóska csak simogatta asszonya vállát, miközben az áldomás hatása egyszerre szomorúságra változott.
- Igazad van, Erzsikém - lágyult el Galambos József-, de a borgyút jól eladtam, a hibát meg kiigazítjuk.
És aznap este Jóska egy zsákot bontott ki Andrásék konyháján. A zsákban egy választási malac békétlenkedett.
- A tiétek eldöglöttek és annyiszor segítettél rajtunk... hát csak fogadd el...
András elpirult a nadrágszíjáig és mivel torkán akadt a szó, hát csak kezet adott keményen, mint ahogy becsületes emberek egymás között szokták.
Később áthívták Erzsit is, mert bor került az asztalra és nagy, vidám békesség a szívekbe.
De - szép este is volt; az idő megenyhült, s ha így megy, maholnap vetegetni lehet.
(1952)
**
Megjelent az Új Emberben, 1952. április 6-án.
Tartalmazzák a Harangszó (1975), a Búcsú (1979), a Ködös utak (1979), és a Tűz mellett (2006) c. kötetek.
Az úgy van, hogy a széna egyszer csak - elfogy így tavasz táján. Ennek oka vagy az, hogy jó a széna és eszi a jószág, vagy az, hogy csak turkál benne és többet kell neki adni, hogy érjen is valamit. Lám, a gyenge bort is ihatja az ember vödörszám, legfeljebb elszomorodik tőle, ami felesleges erőfeszítés, mert a búbánat megterem magától, míg a jó bortól elég egy literrel a kellő és hősien vidám érzelmek elérésére.
Szóval: a széna elfogy. De nem egészen. Úgy van ezzel az okos ember, mint az autó a tartalékbenzinnel, amelynek elégnek kell lenni a legközelebbi benzinkútig. A tartalékszénának pedig elégnek kell lenni addig, amíg a jószág szaglászni nem kezd az ajtó felé, ami azt jelenti, hogy van már zöld takarmány odakint, tehát ide vele azzal a finom idei lucernával, érezzük a szagát.
Az a szénatartalék néha odahaza van, néha azonban kint marad a domboldalon éppen azért, hogy ne lehessen hozzányúlni, de egyben figyelmeztesse az embert, hogy egy hónap még a világ, azaz az etetnivaló.
Az avatatlan lélek erre azt mondja:
- Na, meg is ette a fene azt a szénát augusztustól márciusig!
Csodálatos tévedés!
Azok a petrencék úgy vannak megrakva, mint a pisai ferde torony, csak nagyobb művészettel, mert nem dőlnek semerre, önmagukból sodrott kötéllel vannak lekötve, petrencerúddal megerősítve, s akár két évig is ott állhatnának, legfeljebb a héjuk barnul meg, de belül zöldek, mint a saláta, hogy az ember is megehetné. Ecettel és olajjal persze. Ez így van!
Arról pedig, hogy a külső szénához valaki más is hozzányúlhasson, olyan nincs. Ha csak! Ilyen rendhagyó "hacsak" előfordul az életben, jelezve, hogy hozzátartozik az élethez.
Banódi András erről este még nem tudott, csak kora hajnalban, majdnem éjjel, mert még fent volt a hold, amikor megállt petrencéi mellett és azonnal tudta, hogy: meglopták. András kicsit kinyújtotta a lábát, le se szállva a kocsiról s ezenközben egy-két kívánságot gondolt, melyek nem tartoznak az irgalmasság testi cselekedeteihez. Ezek után mérgesen feldobálta a két petrence szénát és mivel igen bemelegedett, feldobott egy harmadikat is, amely - szóval - Galamboséké volt, na.
Közben világosodni kezdett és dérharmat szállt a mezőkre, ámbár március van.
- Nem tudom én, ez az idő is mire nézi a napot - mondta András, mert a harmadik petrence széna nagyon megfeküdte a mellét. És - amint csendben ballagtak a lovak - mindjobban megfeküdte, mert Galambosék rokonok voltak, ami nem fontos, de szegények voltak, ami nagyon fontos.
- András - sóhajtott belül valaki - gazember vagy.
Ezen elszomorodott és éppen azon volt, hogy visszafordul, amikor meglátta Erzsit, aki véletlenül éppen Galambos Jóskáné volt s ebben a pillanatban piros, mint a pipacs.
- Virítasz, mint a rózsaszál - mondta András és erősen igyekezett mosolyogni - hová mégy Erzsi?
Az asszony vállára mutatott, egy rossz lepedőre, meg az istrángra.
- Szénáért... szénáért - dadogta.
És nézték egymást, csak nézték.
- Szénáért - mondta András és a csizmáját bámulta, hogy hát ebből most hogyan lehet kimászni. - Hát akkor csak ülj fel, Erzsi, ide mellém.
- De hát?
- Vagy talán félsz tűlem? Na! - rángatta meg a gyeplőt, amikor az asszony felkapaszkodott s a kocsi elindult.
- Mert hogy egy petrencéteket hazahoztam, megismerheted, elválik a többitől. Tudom, hogy Jóska vásárba ment, mondom magamban, hazahozom, ne legyen vele gondotok.
- Köszönöm - mondta Erzsi és a lepedőt mindkettőjük lábára átterítette és el is igazgatta.
De nem szólt egész úton egy szót se. Mikor Erzsiék udvarán megálltak, András meg is kérdezte:
- Nincs neked lázad?
- Dehogy van - kushodott az asszony - csak dobd le az ajtó elé.
- Ne hordjam be?
- Nem, nem - kiáltotta szinte.
András hát megkönnyebbülten leszórta a szénát, s magában azt gondolta, hogy valami van ezzel az asszonnyal.
Volt is!
Amikor András kifordult az udvarról, Erzsi szép hosszút sóhajtott és azt mondta:
- Ha bemegy az istállóba, hát én elsüllyedek... megállj csak Jóska!
Jóska azonban erről a fenyegetésről mit sem tudott, sőt a csípős márciusi szél ellenére kigombolt kabátban szivarozott hazafelé. A borjút jól eladta, sőt volt áldomás is, szivarral. Ez így van jól.
Hazafelé azonban egy pillanat alatt, sőt még az utcáról látta, hogy valami baj van. Erzsi fél kezét csípőre tette, míg a másik kezével kötényét pödörgette.
- Csak nem látszik meg rajtam az a kis ital - gondolta Jóska, de ő sem szólt egy szót se, amíg lószerszámoztak és a lovakat be nem vezették az istállóba.
- Gyüjjön a szobába...!
- A nagy baj - állapította meg Jóska - mert magáz - de azért mérges képet vágott, mert az áldomás még tartotta magát.
- Hát idehallgasson... maga szégyentelen... maga lopó... én ilyen emberrel... azt hittem, rám szakad az ég..., csak dadogtam, azt a jóravaló, becsületes embert meglopni... még a mienket is hozza... hát én ezt nem élem túl... - és sírás és sírás... és Erzsi rádőlt az asztalra.
Mivel pedig ilyenkor okosabb nem szólni, Jóska csak simogatta asszonya vállát, miközben az áldomás hatása egyszerre szomorúságra változott.
- Igazad van, Erzsikém - lágyult el Galambos József-, de a borgyút jól eladtam, a hibát meg kiigazítjuk.
És aznap este Jóska egy zsákot bontott ki Andrásék konyháján. A zsákban egy választási malac békétlenkedett.
- A tiétek eldöglöttek és annyiszor segítettél rajtunk... hát csak fogadd el...
András elpirult a nadrágszíjáig és mivel torkán akadt a szó, hát csak kezet adott keményen, mint ahogy becsületes emberek egymás között szokták.
Később áthívták Erzsit is, mert bor került az asztalra és nagy, vidám békesség a szívekbe.
De - szép este is volt; az idő megenyhült, s ha így megy, maholnap vetegetni lehet.
(1952)
**
Megjelent az Új Emberben, 1952. április 6-án.
Tartalmazzák a Harangszó (1975), a Búcsú (1979), a Ködös utak (1979), és a Tűz mellett (2006) c. kötetek.